Sepsiszentgyörgyön nem min­dennapi jelenség, hogy egy újságíró történeteit, riportfilmjeit, illetve könyveit a mostanihoz hasonló mértékű érdeklődéssel fogadják: a két előadást közel ezren nézték végig. Ez per­sze nem véletlen, Vujity Tvrtko ugyanis a budapesti TV2 kereskedelmi televízió Napló című, igen népszerű és igényes riportműsorának műsorvezető riportere, pokoli, illetve angyali történeteit tíz könyvében írta meg.
És még egy, az itteni emberek számára különösen fontos adalék: a negyvenéves újságíró magyarországi horvátként következetesen kiáll azért, hogy minden nép, etnikum használhassa saját nyelvét, szimbólumait, énekelhesse himnuszát
Ő volt az első, aki, noha Pécsen született, és Balogh Szilárdként anyakönyvezték, tizenhét éves korában felvette jelenlegi nevét, mivel születésekor korlátozták a nemzetiségi nevek viselését. Gesztusát üzenetnek tartja a határon túli magyarság felé is, hogy ők is vállalják bátran nevüket. Édesanyja horvát, az ő családneve a Vujity, a Tvrtko pedig a Szilárd horvát megfelelője. Ő maga pedig félig horvát, negyedrészt palóc, illetve székely, apai nagymamája ozsdolai születésű, így Székelyföld számára különös fontosságú, s amikor most Sepsiszentgörgyön előadása elején kitűzte a székely zászlót, hatalmas tapsot kapott. De azt sem mulasztotta el, hogy a színházi próbát elhalasztó Horaţiu Mihaiu társulatigazgatónak román nyelven fejezze ki köszönetét.
Előadásában riportjainak születéséről, helyszíneiről – etiópiai leprások telepe, Észak-Korea, a világ legelzártabb diktatúrája, illetve Türk­menisztán, mint az önkényuralom valamelyest mulatságosabb helyszíne –, megrendítő és felemelő emberi történetekről mesélt, bemutatott két filmet Haiti sárpogácsás nyomoráról, illetve egy székelyföldi, magyar állampolgársági kéréshez fűződő, sósmezői gyökerű történetről, melynek főhőse a csíkszeredai Szabó Miklósné Hankó Ibolya.
Mint mondta, tizenkét évvel ezelőtt, amikor Tatárföldről hazatért a világ utolsó magyar hadifoglyával, Toma Andrással, aki ötvenhat évet töltött egy ottani elmegyógyintézetben, megváltozott az élete. Újságírói hivatásának két célja van, egyrészt megmutatni, hogy nem nekünk, magyar embereknek a legrosszabb a világon (egy felmérésre hivatkozott, mely 120 ország lakóinak optimizmusát, jókedvét vizsgálta, s kiderült, Magyarország hátulról a negyedik helyen áll, olyan országok előtt, mint Ruanda, Mozambik és Haiti), próbálja rávezetni hallgatóságát, hogy az itteni állapot „irigyelt luxus”, illetve, hogy nincs okunk panaszra; másrészt, igazi hétköznapi hősöket, felmutatható alternatívát keres, „olyan embereket akarok bemutatni, akik példaképek lehetnek”.
Ezek egyike a sepsiszentgyörgyi színpadon is nagy tapsot arató Weisz Fanni, aki noha ma már szépségkirálynő és jószolgálati nagykövet, hallássérültként igen gyötrelmes utat tudhat maga mögött. Megtanult beszélni, fogyatékkal élő sorstársainak pedig konokul üzeni: ne adják fel. Lehet sírni, de az nem segít, merni kell, dolgozni, álmodni – vallja. És maga Tvrtko is arra bátorít, éljünk álmainkért, mert a csoda bennünk van. A végszót pedig Fanni mondta ki: a mai nap üzenete, hogy hittel, akarattal és kitartással semmi sem lehetetlen...
„Minden kisebbség jogaiért szeretnék kiállni, mert én átmentem pontosan ugyanazon, amin valószínűleg nagyon sok erdélyi magyar is átment, én azt hallgattam, ha magyar kenyeret eszel, akkor magyarul beszélj az utcán. A gyermekeim is horvátul fognak beszélni, és anyámmal is horvátul beszélek, és azért vagyok büszke magyar ember, mert én ezt Magyarországon megtehetem, és ez egyáltalán nem ellentmondás” – fogalmazott Vujity Tvrtko, miután befejezte könyvei dedikálását. A két előadás között pedig arra gondolt, „húsz percen belül ismét színpadon állok, és a következő 458 ember  sem csalódhat. Ez egy pillanatnyi boldogság, mert 458 embert kellett Fanninak elvarázsolnia, nekem pedig erőt adnom nekik – remélem, sikerült –, ugyanis az elején mondtam egy irdatlan erős vállalást, azt, hogy két óra múlva erősebben mennek majd haza. Csak egy mikrofon volt a kezünkben, és nagyon megható volt, hogy a végén felállva tapsoltak. Ezért meg kell küzdeni, minden este más és más, ezt a székely filmet is először vetítettem, mert ennek itt van erős mondanivalója”.
Vujity Tvrtko pedig robog tovább, más erdélyi, anyaországi helyszíneken ismertetve, szinte misszionáriusként, történeteit, hitét a felemelkedés lehetőségében. Egyben azt is mutatja nekünk: bulvárfiguráktól, politikusoktól és anyagias vágyaktól túlterhelt világunkban mégiscsak az emberi erő és cselekedet a legfontosabb.