Érzékeny, mimózalelkű fajták lennénk mi, erdélyi magyarok, hogy nem akarjuk felejteni azt a nyolc esztendővel ezelőtti Mikulás-váró estét, amikor az anyaországi népszavazás keserű pirulás csomagocskáját vettük kézbe a kifényesített cipőcskékből, csizmácskákból?!
Felejtsünk hát, főként mi, idősebbek, akkor is, ha igen megorroltunk az akkori szocialista és liberális bandára, a Gyurcsány-féle országveszejtőkre. A sértettség addig tartott, míg jól kikáromkodtuk magunkból, kiátkoztuk azokat, kik ránk eresztették az „agarakat” – mert nem voltak hibásak magyarországi barátaink, akikkel ama baljóslatú nap előtt és után is testvértelepülési, -városi, -iskolai, egyházi, sportegyesületi stb. kapcsolatban voltunk és maradtunk.
De az Idő maga is jó orvosság, sebeink begyógyultak, amikor melegen nyújtották felénk a testvéri-baráti jobbot. A határközeli Hódmezővásárhelyről a Tiszteletbeli Magyar Állampolgár címet adták kérésre, míves oklevél kíséretében. Óriási erkölcsi ajándékként fogadtuk akkor a tiszteletbelit, s nemsokára a valódit is a nemzeti érzelmű kormány hatalomra kerülésekor...
Magyarországi rokonaimnak és baráti körüknek köszönhetően személy szerint alig érintett a határon túliakat kitagadók, a rólunk, erdélyi magyarokról, székelyekről mit sem tudók buta elutasítása, és korábbi veszprémi, ajkai, soproni, kunszentmiklósi, szegedi, csanádpalotai családokat, sportbarátokat fogadtunk otthonunkban, főként a rendszerváltás utáni több mint két évtizedben.
Örvendtünk a makói srácoknak, fiunk egykori csapattársainak, akik a tusványosi nyári tábor és szabadegyetem jó híre hallatán „jöttek, láttak és győztek”, megismervén megszeretve Székelyföldet! És jött a csapat rangidőse és egyben sportorvosa, dr. Széll Tamás is, Tusnádfürdőre tartván minket soha el nem kerülve. Eleinte haveri körével, később szép családjával is, évente, amikor a nyári szabadságból egy-két hetet Hargita megyében, Háromszéken tölthetett.
A doktor úr megszerette szülőföldünket, ezért kézdivásárhelyi fafaragó népművésszel készítette makói házának székely kapuját. Sepsiszentgyörgyön meglátogatta Székely Nemzeti Múzeumunkat, népművészeti és könyvesboltjainkban vásárol, szobáját nagyon sok székelyföldi kerámia és munkaeszköz díszíti. A makói Dr. Diósszilágyi Sámuel Kórház és Rendelőintézet urológus főorvosa közel másfél évtized alatt meglátogatta a Székelyföld minden egyes fürdővárosát, hegységét, vadregényes kirándulóhelyét, történelmi emlékművét, nevezetes harcainak völgyeit, szorosait. És elolvasott minden könyvet, folyóiratot, ami rólunk, ezeréves önvédelmi harcainkról szól... Mondtam is neki, hogy jelképesen, családi körünkben megajándékozom a Tiszteletbeli Székely titulussal. De mivel ezt a címet – emléklappal „hivatalosítva” – ez év október derekán az oklándi unitárius templomban Kelemen Levente lelkipásztor egyszerre tizenkét magyarországi személynek – köztük barátunknak – is kiosztotta, már csak utólag tudom közölni előre megírt és fenntartott laudációmat. Remélem, lesz még ilyen ünnepi alkalom és templomi kitüntetés.
