Nincs, mit csinálni, nincs, mikor valamit csinálni – a közismert kijelentés egyaránt vonatkozik munkára, szabad időre. Van, akinek nincs munkája, más épp a sok tennivalótól semmi egyébre nem ér rá. Egyeseknek nincs, mivel agyonütniük a szabad időt, mások felét sem tudják megtenni annak, amit elterveztek. Ez a probléma fiataloknál, gyerekeknél árnyaltabb. A számítógép pötyögtetése, a képernyő bámulása sok mindent megold. Ami viszont közös a mai világ minden típusú emberében: előszeretettel mondogatják, hogy „bezzeg ezelőtt”. Van, aki tudja, más csak sejti, megint mások semmit nem ismernek abból, hogyan teltek elődeink mindennapjai, hogyan osztották be idejüket. Erről beszélgettünk a Sepsiszentgyörgyön sokak által ismert nyudíjas pékmesterrel, Diószegi Gáborral.
Gabi bátyám – aki saját elmondása szerint alig 68 éves – néhány nappal beszélgetésünk előtt telefonon hívott, arról érdeklődött, ott leszek-e Vujity Tvrtko előadásán. Nem tudtam, miért lenne ez fontos neki, de a titokra hamar fény derült. „Tvrtko székely, ozsdolai gyökerekkel büszkélkedik. Meg kellene mondani neki, a székelyeknél az a szokás, hogy az ember leveszi a sapkát a fejéről, ha belép a házba, ha asztalhoz ül. A riporter úr a tévében közvetített vacsoracsatákban sem vette le a sapkát a fejéről, esküvőn is abban jelenik meg. Ezt tanulhatják tőle gyerekeink. Nagyapám egyszer engem is meglegyintett, mikor asztalhoz ülve elfelejtettem levenni a sapkámat. Jegyezd meg, fiam – mondta –, a székely ember a tiszteletet azzal adja meg, hogy leveszi a sapkát a fejéről” – adta elő nézetét. Lám, a „bezzeg ezelőtt” az egykor érvényes szabályokra is vonatkoztatható…
Gyerek a pékségben
Édesapja 1928-ban kezdte a pékszakmát, azóta a harmadik generáció, Diószegi Gábor fia, László is süti a kenyeret. Gabi bácsi 14 éves volt, mikor azt kérdezte tőle édesapja (ez egy vakációban történt): akarsz-e pék lenni? Akart, így felvették a Csíki utcában működő, Vikáros-féle sütődébe, ahol „fehértermékeket” készítettek (édesapja is ott dolgozott), többek között az oly híres „25 banis” kiflit is ott sütötték. Ma is emlegetik, a finomság titka a „hertes” kemence volt. A padlója olyan volt, mint a tükör, szép fényes. A gyerekek feladata volt a „hertvassal” bebújni a kemencébe, s addig ütögetni az alját, míg az üvegszerű lett – idézi emlékeit. Szőcs Pista bácsi már akkor idős pék volt. Arról volt híres, hogy rendkívül gyorsan tekerte a kiflit. Két-három hét gyakorlat után tette próbára kiflitekerésben. 12 darabos „kaszlikba” kellett rakni az elkészült kifliket, és a fiatal Gábor nem vallott szégyent, még a mesternél is hamarabb végezte a munkát. Ördögfióka vagy – méltatta Pista bácsi. A fizetség akkor 700 lej volt. Nem volt alkalmazva, a pékek dobták össze a pénzt – nekik is megérte, hiszen a gyerek munkájával az egész pékség több terméket tudott előállítani.
A munka nem csak a kiflitekerésből állt. Nyolcvan- kilós liszteszsákokat kellett kihozni a raktárból, húsz métert cipelve a keverőig. Édesapja kettőt is elbírt. Egyiket nyakába vette, másikat fogával a hasára húzta, így vitte végig a műhelyen.
A pékárú akkori értékesítése is kuriózumként hat ma. A kiflit, fonott árut kétkerekű szekérre rakták, azzal vitték az üzletekbe, le egészen Szemerjáig. Kicsi Feri – egy kicsi emberke – volt a kihordó.
Szabad idő munkában és műszakon kívül
Gyerekfejjel kevés szabad ideje volt a pékmesterséget tanuló Gábornak (a pékiparból ment nyugdíjba, sőt, saját pékséget is működtetett – de ez egy külön történet lehetne). Vasárnaponként, mikor a pajtások szórakozni indultak, ő délután a pékség felé vette az utat, hétfő hajnalra készen kellett lennie a pékárunak. A könnyei is kihulltak, de menni kellett. A fizetés jól jött, a mesterséget meg akarta tanulni. Az igaz, hogy a szabad idő eltöltésére nem is volt lehetőség – jegyezi meg a pékmester. Az iparosotthonban volt néha bálozás. De oda a legtöbben olyan inasok, cselédek jártak, akik inkább amolyan „rántásfékezők” voltak. Faluról, de Kézdiről is jöttek. Az igazi iparosoknak azonban nemigen volt idejük szórakozásra.
Aki adott magára, az a Székely vendéglőbe járt (mai Sugás). Az emelet, a terasz volt a törzshely. Kedvenc itala a sör volt, az élő zene egy nap sem hiányzott. Viszont Gabi bácsi lassan-lassan „lekopott” erről a társaságról is. Egyrészt munkája, másrészt a „fejlemények” miatt. A zene táncra csábította a fiatalokat, és sokszor megesett, hogy „foglalt” kislányt akartak felkérni – főként faluról bejött, legényektől kísért hölgyekről volt szó. Sok pofon elcsattant, verekedés is kitört. Megtörtént, hogy a tele söröskorsókkal egyensúlyozó pincért is leütötték a dulakodás hevében. Volt egy-egy kicsi kár is, de minden eltörlődött – eleveníti fel a pékmester.
A kenyérgyáros időszakban „irodai bulik” is voltak. Étel, ital, jó zene, a talpalávalót a tehetségével akkor kitűnő Fábián Laciék szolgáltatták, édesapjuk a Fehér-pékségben volt raktárnok. Gabi bácsi jól emlékszik mindenre, azt is tudja, hogy abból a társaságból, korból rajta kívül még Józsa Lajos él – aki a sepsiszentgyörgyi iparostársadalom egykori életéről közöl írásokat.
A pékeknek – főleg az éjszakai váltások idején – munka közben volt 10–15 perc szabad idejük. Aki szerette, ilyenkor sakkozott. Diószegi nem volt mester a sakkban, annál inkább a malomjátékban. A malomtábla a rosta tetejére volt felrajzolva, babszemekkel játszottak. Nem volt ellenfele, megtanulta a lépések sorozatát, mindenkit le tudott győzni – emlékezik.
A foci a műszakon kívüli szabad időre maradt. Elkezdte rúgni a bőrt, de az orvos – dr. Latzin – hamar letiltotta. A mázsás zsákok cipelése ártott, az erek kidagadtak, csak a foci „hiányzott” a megdolgozott lábaknak. Később érműtéten is átesett. Édesapja birkózott. Baczoni is volt ellenfele, mindig úgy csinálták, hogy döntetlen legyen a meccs. Ha véletlenül valamelyik nyert, a következő mérkőzésen annak kellett alulmaradnia, ez volt kettejük között az egyezség – mesélte Gabi bácsi.
A rendszer „gondoskodott” arról, hogy az embereknek a munkaidőn kívül se legyen szabad idejük. Például „brigádozni” kellett a stadion építésénél. Végigcsinálták, édesanyja helyett is bement dolgozni. Nem bánja, hogy részt vett a (kényszer) közmunkában. Hiszen ennek köszönheti, hogy megismerte feleségét, aki akkoriban még iskolás leányka volt…
Sokat lehet írni az egykori világról, sokan emlékeznek, hogyan teltek a mindennapok. De már e rövid betekintő után kijelenthetjük: nem is olyan biztos, hogy a „bezzeg ezelőtt” olyan jó volt… Az viszont biztos: az emberek hozzáállása, életvitele, mentalitása más volt. Ezen kellene nosztalgiázni.
Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.
