Gondoljuk meg, a korábbi diktátor 25 évig uralgott – mondotta nemrég egy szónok egy másik rendezvényen, és a kijelentés egybecseng a néphangulat egy mára kiérlelt felismerésével: korszakhatárhoz közeledünk, történelmi léptékkel is mérhető időszak telt el a rendszerváltás óta. Az eltelt két évtized kisebbségvédelmi eredményei nem annyira önmagukban véve jelentéktelenek, hanem pontosan a viszonylag nagy, szinte egy emberöltőnyi időszakkal mérve, „megszámolva” találtatnak könnyűeknek.
Mert mit is ért el az erdélyi magyarság e két viharos évtized hepehupás terepén, e sokszor kilátástalan bukdá­csolásban a román belpolitika minduntalan zavarossá és viharossá váló vizein? A Székelyföldön a kisebbségi jogok vonatkozásában bizonyos értelemben még mindig alatta vagyunk annak, amit a korábbi  totalitárius rendszer első korszakában nyújtott, amikor itt a bíróságtól a kormányhivatalig magyar szó járta, és még az autonómia egy, igaz, eleve gúzsba kötöttnek szánt változatával is kísérleteztek, betelepítésekről pedig szó sem volt. Azt nevezzük eredménynek, hogy még ott sem tartunk?
Ma pedig pontosan a kisebbségvédelmi hozzáállás elégtelensége az, ami kiviláglik megfáradt és lendületet vesztett képviselőink tevékenységéből, hiszen ahogy telik életünk és erőnk apad, érezzük: ennél jóval többre lenne szükség, a teljes értékű emberi lét megélésére, normalitásra, a védelmi pozíciókból való kilépésre. Közösségi és egyéni létünk polgári kiteljesedésére vágyunk valamennyien, ahelyett, hogy a múlt folyton feltámadó démonaival, a többségi sovinizmussal, a jogokat kiskanállal mérő nemzetállammal kelljen a végkimerülésig hadakoznunk.
Logikus és történelmi léptékű javulását sorsunknak az elprédáltnak érzett két évtized után az önrendelkezés egy magasabb fokának birtokában remélhetjük. Ennek a felismerésnek adott hangot a sepsiszentgyörgyi sokaság, melynek erejét, lélekszámon innen vagy túl, pontosan a tiszta hang adja, ennek jogán jegyzi-jegyezheti fel a történelem.