A lábprotézissel mászó Erőss Zsolt járt legközelebb a sikerhez, de neki 7400 méter magasan meg kellett fordulnia. Sajnos, ez idő alatt mintegy 6800 méteren a hármasból a kettes táborba tartó barátját, Horváth Tibort egy jéglavina elsodorta, és életét vesztette. A hegymászók úgy tartják, hogy az Annapurna technikai szempontból nem tartozik a nagyon nehéz hegyek közé, de a meredek jéglejtőin felhalmozódó hó és jég miatt itt mindig folyamatos a lavinaveszély.
A csíkszeredai származású 44 éves Erőss Zsolt előadását több százan meghallgatták, a bemutatót követően pedig szívesen válaszolt a Hétfői Sport kérdéseire is.
– Egy-egy expedíció után ön mindig ellátogat Háromszékre, Sepsiszentgyörgyre. Hogyan érzi magát újra itt? – faggattuk a magyarországi alpinistát.
– Nagyon jó újra itt lenni, és nagyon jól érzem magam Sepsiszent­györgyön. Itt mindig nagyon kedves és jó közönséggel találkozom. Az előadásomra sokan eljöttek, és a végére nagyon érdekes párbeszéd alakult ki. Ennek ellenére nehéz helyzetben voltam, mert az ember a sikereiről szeretne beszélni, és úgy érzem, az sokkal könnyebb, mint a mély kudarcról beszámolni.
– Akkor kudarcként élte meg az Annapurna-expedíció sikertelenségét? – hiszen 7400 méterről, mondhatni, a csúcs alól fordult meg.
– A hegymászásban elég egyértelműek a dolgok: ha megvan a csúcs, akkor sikerről beszélünk, ha nincs, akkor kudarcról! Kísérletet kellett végeznünk, és rákényszerültünk arra, hogy olyan dolgot tegyünk, amiben nem volt tapasztalatunk. Megfelelő akklimatizáció nélkül nem lehet csúcssikert elérni. Tehát ez  kísérlet volt részünkről, amit akár csúcsmászásig is tovább vihettünk volna. A kudarcból és bármilyen helyzetből mindenképpen tovább kell lépnünk. Én kényszert szoktam érezni arra, hogy a határhelyzetekig menjek el, s lehet előttem egy reménytelenül nehéz feladat, amit nem úgy adok föl, hogy ez úgysem fog sikerülni, hanem azt mondom, megpróbálom, és határokat tapasztalok meg. Ez talán arra jó, hogy megtapasztaljam azokat a dolgokat, amiktől következőkor sikeres leszek. Érdekes emberi igény ez, ugyanis ha nehéz feladatokkal nem megyünk végig, nem feszegetjük a határokat, és nem tapasztalunk meg kudarcokat, akkor nincs, amiből tanulni. Ilyen szempontból fontos az, hogy az ember tudja ezeket vállalni, és ne vonuljon vissza egy kudarcos helyzetből anélkül, hogy valamit ne tanult volna belőle. Továbbá tudni kell a kudarcot is lépcsőként használni a soron következő feladatnál.
– Amellett, hogy nem jutott föl az Anna­purna 8091 méter magas csúcsára, egyik jó barátját is elvesztette a hegyen. Ezt miként tudja feldolgozni egy hegymászó?
– Ez maximálisan nehéz helyzet, de nekem a hegymászás révén sikerült nagyon stabil személyiséget kifejlesztenem. Nincsenek látványos, nagy érzelmi hullámzásaim. Nagy mélypont, nagy törés az, hogy elveszítettem egy jó barátomat, korábban pedig elveszítettem a lábamat. Ezek nagyon kemény dolgok, de én belsőleg, lelkileg roppant erősnek tudtam maradni.
– Söpörjük félre a rossz élményeket, és beszéljünk az expedíció pozitív oldalairól, hiszen voltak azok is.
– Így van! Összességében egy ilyen expedíció, ahol nem sikerül csúcsot elérni, még lehet gyönyörű és szép. Mindig akadnak problémák és konfliktusos helyzetek. A legjobb barátomat úgy veszítettem el, hogy nekem nincsenek negatív érzéseim az egész expedícióval kapcsolatosan, és utólag is szépnek látom a teljes folyamatot. Sajnos, ő balszerencsés helyzetbe került, és talán ez az egyetlen negatív dolog az Annapurna-expedícióban.
– Elmondása szerint az Annapur­na nagyon veszélyes hegy. Egy expedíció során mennyit kell vagy éppen mennyit érdemes kockáztatni azért, hogy valaki feljusson a csúcsra?
– A kockázatvállalás nagyon sajátos dolog. Indulás előtt vannak, lehetnek elméleti szintek, síkok, amiket meghatározunk, hogy most mennyit kockáztatunk, de ez a dolgok sodrásában alakul. Úgy éreztem, jól látjuk a kockázati szinteket, ezek nem is voltak túl magasak. A hegyen keresztezni kell lavinás vagy éppen omlásveszélyes szakaszokat, s ha jól felmérjük az ebben rejlő veszélyeket, akkor lehet minimalizálni azokat. Az Annapurna-expedíciót nem láttam túlzottan nehéznek és veszélyesnek, a magam részéről pedig mindent jól kezeltem. Az, hogy a társammal megtörtént ez a sajnálatos dolog, a szerencsétlen véletlenek összejátszása.
– Kétgyerekes családapaként egy-egy expedíció előtt miként tud elszakadni a szeretteitől?
– Nehezen... Számomra ez sokszor érzelmi válság! A hegymászásban mindig megvannak a vágyódások: kívánkozunk fel a hegyre, majd a hegyről vágyunk le a völgybe. Egy expedíció alatt megtapasztalunk különböző kényelmetlenségeket és nehézségeket, így vágyunk ezek ellentettjére. Tudni kell kezelni ezeket az oda-vissza vágyódásainkat, és ezeknek jó is megfelelni. Valamilyen szintű trauma az, hogy elszakadok a családomtól, és hiányérzet alakul ki mind bennem, mind bennük. Ez viszont növeli azt, hogy amikor együtt vagyunk, annál intenzívebben, értelmesebben, hasznosabban, jobban meg tudjuk élni az együttlétünket.
– Milyen volt visszatérni a Himalájára?
– A Himalája óriás, csodálatos a természet, és minden egyes hely más-más kihívást jelent, de az emberi kultúra is egzotikus, különleges ott, és érdemes foglalkozni vele. A nyolcezres hegycsúcsok nagyon népszerűek, ismertek, s már évtizedek óta érdeklődöm utánuk. Nagyon vonz az ismeretlen, amit egyszer csak felfedezek. A hegymászók lelkükben felfedezők, ami szép és érdekes emberi tulajdonság.
– Hogyan, miként folytatódik a Magyarok a világ nyolcezresein expedíciósorozat?
– Én kilenc nyolcezresnél tartok, a magyar hegymászás kettővel, a Cho-Oyuval és a Sisapangmával előbb áll, mint én. Próbáljuk folytatni a sorozatot, a következő cél pedig a Kan­csendzönga (8586 m) lehet, ahol még nem is járt magyar alpinista. Már egy ideje képben van ez a hegy, és most úgy tűnik, hogy tavaszra szervezzük az expedíciót. Nagyon reménykedem, hogy addigra elhárulnak az anyagi nehézségek, és hozzáláthatunk a csapat összeállításához.