Farcádi Botond
Éleződik a harc a választási kampány utolsó napjaiban, ha az előző hetekben a magyar pártok sakkjátszmája folytán inkább a közös fellépésen volt a hangsúly – például a nemzeti jelképeink védelme vagy az autonómiatüntetés ügyében –, a célegyenesben immár a nehéztüzérséget is bevetik a versengők.
S bár Háromszéken még mindig határozottan kulturáltabb módszereket alkalmaznak a választópolgárok meggyőzésére, mozgósítására, mint Erdély más régióiban, ahol az RMDSZ elsősorban riogatásra, a megfélemlítésre, az érzelmi zsarolásra épít, az elmúlt napokban mifelénk is veszített eleganciájából e küzdelem – ami önmagában nem is lenne oly nagy gond, ha nem állna fenn annak kockázata, hogy december 10-e után is soká vérző sebeket ejtenek egymáson a vetélytársak.
Az első kellemetlen meglepetést az eddig afféle Akhilleuszként tartalékolt Antal Árpád okozta meglehetősen hatásvadász, lemondását lobogtató nyilatkozatával, melyben a felelősségvállalás ürügyén, fölöttébb aggódó hangon, mintha az egypártrendszer „áldásait” sírná vissza, amikor azt ígéri: azon dolgozik majd, hogy többet ne kelljen két magyar párt között dilemmázniuk az erdélyi magyaroknak, miközben előrántja a román kártyát, és rendületlenül szajkózza, románokat támogat, aki a Néppártra voksol. Ha Kovács Péter RMDSZ-főtitkár mond ilyet, talán hírértéke sincs a dolognak, megszoktuk immár: a szövetség csúcsvezetése egyszerűen nem hajlandó elfogadni, hogy az RMDSZ-en kívül is lehet élet. A szövetség ellenzékével is megannyi kérdésben szót értő, integratív személyisége okán is népszerű polgármestertől azonban mintha nem ezt várnák a sepsiszentgyörgyiek. Valószínűleg mozgósító erővel bír a lemondás lehetőségét felvető kijelentés, és az is tény, hogy zavart keltett a néppártiak táborában – jó példa erre némiképp a sarokba szorított kutya vergődésére emlékeztető EMNP-s reakció, melyben Antal Árpád nyakába próbálták varrni a december elseje okán kiaggatott román zászlókat. De mindezek ellenére is kérdés: megéri-e ilyen teátrális, manipulatív eszközökhöz folyamodva pillanatnyi politikai haszonért eljátszani a sokakban élő reményt, hogy Háromszékről indulhat majd a magyarság újfajta, nem kizárólagosságra, hanem együttműködésre épülő egységének megteremtése a nemzeti ügyek iránt elkötelezett, a pártérdekeken felülemelkedni képes vezetők segítségével?
Vajon nem lesz nagyobb a választási kampány ilyetén járulékos vesztesége, mint maga az esetleges győzelem?
