A kötet új versei sorában találni néhány összegző igénnyel írt, komoly figyelmet érdemlő verset, valamint a költészet kérdéseire, értelmére reflektáló ars poeticát (Fohász II., Gál Sándor Navarában, A művész apokrif levele, Bizalmatlan jelentés, Testvéreim, Mint, illetve Episztola, Vers).

Ezeket olvasva világossá válik, hogy Ferencz Imre sem kerüli meg azt a kérdést, hogy mit jelent számára a vers, s bár a benne felmerülő természetes kételyt sem hallgatja el, miszerint önvizsgálat, netán önámítás lenne, mégsem tagadja meg, sőt, vállalja továbbra is, mondván, „mégis újra és újra /  elkezdődik a vesszőfutás / a szavak a nyelv / labirintusában”; belső motivációja a legvégső élethelyzetig képes hajszolni magát a lírai hőst, vagyis „újból és újból / a papír sápadt / kivégzőfalához / állít / a golyóstoll” (Vers).

Ferencz Imre válaszából arra a kérdésre, hogy milyen legyen a vers, kiderül, az ő líraeszménye a Nagy László nevével fémjelzett magyar líravonulathoz tartozó versben ölt testet. Íme: „nem a befeléfordulás hanem / a kitárulkozás az ami nekem tetszik /.../ hagyni kell hogy / testünket és lelkünket járja át / a tavaszi nedvkeringés / csapódjék ki a versben / az emlék az álom / szívódjanak fel a föld tápsói ízei / a táj színei /.../ tavaszi áradás legyen a vers sáros lé / magzatvíz / mely átitatja a kiszikkadt földet legyen / éltető elixír.” Végső intelme megfogalmazásakor a költő tudatosan utal Petőfire, de egyúttal felül is írja „felmenője” figyelmeztetését: „ne fogjunk könnyelműen a húrok / pengetéséhez csak / könnyedén.”

A költő a saját magának előírt könnyedséggel nyitja a Pakli című legújabb ver­seskötetét*, és ezzel a könnyedséggel egy tévútra terelődött, elüzletiesedett világot, egy hamis értékeket, illetve értékrelativizmust promováló erkölcsi-szellemi kör­nyezetet leplez le. Ironikus magatartást vesz fel, a gúnytól sem riad vissza, minthogy nem tudja elfogadni, hogy a versírás is üzlet lehet. Ironikus láttatása szerint ugyanis így megy ma a „verstermelés”: „hát vállalunk versírást itt / szonettet dalt episztolát / kinek himnuszra nem telik / rendeljen epigrammát / nem prédikálunk bort soha / amikor isszuk a vizet / kettőt kap csak egyet fizet / jelszavunk: lelkiismeret.” (Cégér)

Petőfi jelenléte másutt is érzékelhető, egyik verse, A farkasok dala költőnk számára éppen hívóversnek bizonyult. De míg a Petőfi-vers farkasai számára a szabad élet, általában a szabadság a mindenekfölött való értéket jelenti, addig Ferencz Imre falkája egy elidegenedett emberi környezetnek, a mai globalizált és képmutató társadalomnak való kiszolgáltatottságot kell hogy megtapasztaljon, azt érzik a falka tagjai, hogy „nem vagyunk se kint se bent / cserbenhagyott a teremtő / sínek és sintérek között / vicsorog ránk a jövendő –.” (A falka)

Az egyes ember nemcsak a világtörténelmi eseményeknek volt kiszolgáltatva mindenkor, de a „kistörténelemben”, mindennapjaiban sem cselekedhetett szabadon, saját öntörvényű létéhez való jogában korlátozták az éppen soros hatalmasságok, legalábbis abban a korszakban, amelyről személyes élményei vannak a költőnek. Éppen egy ilyen emléket felidézve kénytelen levonni a következtetést is: „Mindig erre vagy arra / állították el a mérleg nyel­vét. / Ezen a mérlegen mindig csaltak. / Justicia elfordította a fejét. / És itt mindig csalni fognak. / Amikor téged lemázsáznak, / te törpe leszel, / és óriás a mérlegkezelő. / Rágyújt. Lecsapja a kart. / Te itt könnyűnek találtatol. Majd...” (A hídmérleg) Ilyen tapasztalatokból kiindulva érezheti a lírai én, hogy egy szebb és igazságosabb élet elérése vágyálom marad: „szebben is élhettünk volna / egy képzeletbeli korban –” (Dúdoló)

Világos tehát ebből, a költő számára ama „képzeletbeli kor” nem is adatik meg, ugyanakkor kiszámította, mintegy játékos fantáziával: „Életemből eddig / legalább húsz esztendőt elaludtam.” S ha álmaira nem is emlékszik, tudja, álmainak kö­szönhetően élete gazdagabb, mint amit a róla készült jelentések magukba foglalnak. Ezek ugyanis csak jelentéktelen eseményeket, külsődleges tényeket rögzíthetnek – József Attila szerint kartotékolnak –, alkalmatlanok a személyiség teljes és igazi valóját feltárni. (Jelentés) Eljátszik aztán a költő egy életrajzi ténnyel is, hogy ti. nyugdíjaskorba lépett, s egy képzeletbeli ügyészi jelentés keretébe foglalva sorolja, hogy milyen súlyos vádak érhetik a lírai hőst, aki úgymond államellenes tevékenységet folytat, minthogy addigi káros szenvedélyeivel szakít, következésképp „hosszú életet akar élni, vagyis / nyugdíjasként igyekszik kime­ríteni / az államkasszát.” (F. I. tevé­keny­ségéről) Más versben a költők irányába fogalmazódik meg számonkérés a letűnt kommunista rendszerbeli cenzor és a gondolatrendőr nézőpontjából, hiányolva a verssorok közötti rejtett üzeneteket, lévén, hogy a maiak már szabadon nyilvánulhatnak meg: „Kiüresedtek a sorközök / a verseitekben, / holott valamikor tele voltak / költészettel!” (A sorok között)

A mai vers üzenetét nem az elhallgatásból olvashatni ki, hanem a mondatból. Mind a jó, mind a rossz hírt, mind a legszemé­lyesebb vonatkozásút, mind a korra s a világra vonatkozót. Mint ahogy a Születés­napomra című, József Attilát, a másik jelentős „felmenőt” idéző versből kitetszik. Ferencz Imre átiratának forrása a játékossággal, iróniával és öniróniával ellenpontozott József Attila-i keserű mérleg. A játékosság és a mérlegkészítés komolysága mellett ez viszont egy elégiába hajló költemény („Október jön, sárgul őszöd. / Lejár. / Be kár!”), amelyben a lírai alany fanyar ma­gyarként aposztrofálja önmagát.

Befejezésként azt mondhatja recenzens, hogy Ferencz Imre olyan változatos megnyilatkozási formákat és művészi eljárásokat választ verseiben, amelyek által hiteles üzeneteket fogalmazhat meg a korról, amelyben él, s amely az emberből „előhívható” jónak és gonosznak, szeretetnek és gyűlöletnek, igaznak és hamisnak egyaránt esélyt adott, és minden bizonnyal esélyt ad a jövőben is. Nincs oka elhallgatnia tehát a költőnek. A megszólalás ma is felelősségteljes írói cselekedet, sőt, mondhatni: férfimunka.

Borcsa János

* Csíkszereda, Alutus, 2012