Mindig a politikai szabadságjogok az elsődlegesek a számomra – nyilatkozta Miroslav Kusy szlovák filozófus, politológus az MTI-nek, miután megkapta a Mol-csoport, illetve a Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány díját tegnap Budapesten.
Az egyetemi tanár elmondása szerint „a szabadság mámorító érzését” először 1968-ban élte át, amikor átmenetileg megszűnt a cenzúra Csehszlovákiában, ekkor érezte azt, milyen egy olyan országban élni, ahol létezik szólás-, lelkiismereti és vallásszabadság. Ez azonban csak nyolc hónapig tartott, de maga az érzés kitartott egészen a Charta ’77 mozgalom elindulásáig – emlékezett.
Miroslav Kusy elmondta, hogy amikor először börtönbe zárták, a rabságot igyekezett úgy felfogni, mint egy tanulmányutat, és megpróbált minél több jegyzetet készíteni. Mint megjegyezte, ő a hetvenes-nyolcvanas években volt börtönben, amikor a rezsim már nem engedett meg magának annyi kegyetlenséget a fogvatartottakkal szemben, mint a sztálinizmus idején, és később megtudta azt is, hogy abban az időben a diákokkal sokkal keményebben bántak a börtönökben, mint vele.
Szólt arról, hogy 1968-ban, „a prágai tavasz” idején négyszáz cikket közölt „az emberarcú szocializmusról”, majd amikor a mozgalmat leverték a keleti blokk országainak hadseregei, kizárták a kommunista pártból, és tudományos karrierje is megszakadt. Az akkori kulturális miniszter felajánlotta neki, hogy egy prágai lapban „gyakoroljon önkritikát” 1968-as szereplésével kapcsolatban, s akkor folytatódhat a karrierje. Erre azonban nem volt hajlandó, mert „nem akarta magát szembeköpni”; elhatározásában felesége is támogatta.
Miroslav Kusy közölte: prágai egyetemi társai révén 1977-ben került a kommunizmust felszámolni akaró, a pluralizmust és a politikai demokráciát követelő Charta ’77 mozgalomba, az első aláírók között ő volt az egyetlen szlovák nemzetiségű. A mozgalom tagja volt Václav Havel író is, aki a rendszerváltás után Csehszlovákia, majd Csehország köztársasági elnöke lett. A szlovákok közül „első körben” még ketten ugyan aláírták, de ők nem Szlovákiában, hanem Prágában éltek, és furcsa módon nem tudtak egymásról – emlékezett. Hozzáfűzte, ebben a kezdeményezésben – mások mellett – részt vettek magyar ellenzékiek, polgári demokraták, egyházi személyiségek, valamint kapcsolatban álltak a lengyel Szolidaritással is.
Mint mondta, éppen ebben a mozgalomban ismerkedett meg a szlovákiai magyarok helyzetével és a magyar nyelvű iskolák megmaradásáért fellépő Duray Miklóssal, aki felvilágosította őt a szlovákiai magyarokról szóló statisztikákról, egyebek mellett arról, hogy sokkal több diák jut egy magyar tanárra, mint egy szlovákra. Kitért arra is, hogy a csehszlovák állambiztonság ugyan nem akarta beszervezni, de igyekeztek megfélemlíteni, sokszor leszállították a Prágába tartó vonatról, de az is előfordult, hogy már Pozsonyban megtiltották neki, hogy felszálljon a prágai vonatra. Az Urbion nevű intézetnél végül dokumentaristaként dolgozott, és bár eredetileg magasabb beosztást ígértek neki, azt visszautasította – tette hozzá.
