Ion Caramitruék, a bukaresti események akkori irányítói évek múltán, amikor a december 21–22-i emlékeiket csokorba gyűjtötték, azt állították, hogy a decemberi román forradalom valóban csak hat órát tartott, utána amolyan államcsínnyé alakultak a történések, a régi hatalom második vonalának emberei és a mindig éber és bevetésre kész szekusok magukhoz ragadták a hatalmat meg az események irányítását. Meglehet az is, hogy valójában a világpolitikát uraló nagyhatalmak buktatták meg a Ceauşescu-rezsimet, mégis, ha e nap eseményeit huszonhárom éves távlatból felidézzük, a szabadság édes érzése legyint meg. A végtelen, százezres tömeg erejére emlékszünk Temesvár után Bukarest, Brassó, más nagyvárosok vagy Sepsiszentgyörgy utcáin, a pártszékház előtt álló kiskatonákra, kik fegyvereiket lábhoz eresztették, jelezve, a hadsereg a nép mellé állt. S elevenen él mindenkiben, aki akkor felnőtt fejjel élte át az eseményeket, az emberek féktelen öröme, a büszkeség is, hisz az egész világ tudta: a forradalom szikrája egy magyar ember, Tőkés László temesvári református lelkész volt.
Aztán jórészt ezzel az örömmel és büszkeséggel maradtunk, mert az elmúlt több mint két évtized során kiderült, a román társadalom rosszul él visszanyert szabadságával. Hol a jobb-, hol a baloldal kerekedett felül, és vezette hosszabb-rövidebb ideig az országot, de csak a vak nem látta, valamennyiüknek saját boldogulásuk és vagyonosodásuk a céljuk, s két évtized és három esztendő után is csak annyira jutottak, hogy országunkat ma is az Európai Unió egyik legszegényebb államaként tartják számon. Románia megszabadult ugyan a diktátortól, de máig birkózik a pluralista államberendezkedés és a kapitalizmus kőkemény törvényeivel. Sokan rosszabbul élnek, nagyobb bizonytalanságban, mint korábban, de szabadságban. Szabad véleményt nyilvánítaniuk, szabad kiabálniuk, szabad éhezniük, szabad az újgazdagok gátlástalan pénzszerzési akaratának áldozataivá válniuk, szabad szegénynek lenniük, vagy mértéktelen luxusban élniük, szabad féktelen nacionalista érzelmeiket világgá kiáltaniuk, szabad jobb élet reményében külföldre távozniuk.
S mi, magyarok sem vagyunk szabadabbak a többségi nemzetnél. Vezetőink ugyanúgy becsaptak, megloptak, félrevezettek, korrupciógyanúba keveredtek, meggazdagodtak, ráadásul az 1989 decemberében a szabadság jegyében megalakult RMDSZ kisajátította a hazai magyar politizálást, elvert maga mellől mindenkit, aki másként gondolkodott. Mi sem voltunk, vagyunk képesek, hogy a nyakunkra ült, kétes múltú és jövőjű, bábként mozgatott, a megalkuvás nagymestereivé vált vezetőinktől megszabaduljunk.
Pedig úgymond szabadok vagyunk, amit ha az igazságba és erkölcsbe vetett hittel élnénk, sikerülne emberhez méltóbbá tenni, megújítani saját kis világunkat.