– Hogy hívják? – kérdezte az elnök.
– Ik melde gehorsamst: Firer Vadász Uz Bence.
– Miért beszél németül? – haragudott az elnök. Bence nem engedett a haptákból:
– Én azért beszélők némötül – mondotta magyarul – mert jelenleg nyelvvizsgán vagyok!
– Tud románul?
– Értögetök.
Kisült, hogy egy szót sem tud románul. Elcsapták, és az utászházból is ki kellett költözködnie. Pár nap múlva jött is a csendőr őrmester, aki kilakoltatta. (...)
*
Otthon a kalyibából előkeresett egy darab tavalyi lépes mézet, s beszólt az erdőbe.
– Kántor úr!
A medvénk előcammogott.
– Bence az orrához törülte a mézet, s azt mondotta:
– Kicsi méz nem ártana, Kántor úr! Jó kőtség télire.
A medve lenyalta a mézet az orráról, s bólintott, mintha azt mondaná:
– Mehetünk!
Sokat nem teketóriázott, mint Bence, hanem egyenesen átvágott a kósteleki részbe. Alig bírtuk követni. Bence időközönkint meg-megparfümözte a mézzel a medve orrát, hogy a szagot s a kedvét el ne veszítse. Ment is úgy tőle a medve, hogy alig győztünk utána lihegni.
– Most már nincs semmi baj! – ujjongott Bence, látva a medve készségét.
A Szépasszon likának nevezett bércen a medve odatartotta az orrát Bencének, hogy kenje be mézzel, de ez a tekergő mókázni kezdett a medvével. Odatartotta, s mindjárt vissza is rántotta a mézet. Ez így ment háromszor, négyszer. A medve mérgesen morgott, Bence annál jobban röhögött. A medve azonban úgy van a mézzel, mint a férfiember a boritallal. A kicsi a sokat kívánta. Mikor Bence incselkedve újból az orra elé tartotta, a medve úgy kiütötte a kezéből, hogy a Bence keze feje erőtlenül hullott le.
– Ember vagy, medve! – dicsértem kacagva a medvét, de az a földről hirtelen felnyalintotta a mézet, s eltűnt a sűrűben.
Bence a fogát szíva, sápadtan egyik kezével a másikat emelgette, mintha azt mérlegelné, hogy hány kiló. Percek múlva magához tért, s azt kérdezte:
– Hol a medve?
– Méhbaja van! – tromfoltam vissza a saját szavaival.
El sem tudta káromkodni magát tisztességesen, mikor hirtelen borzalmas rémü­letordítást, lövést hallunk, s a mélységbe csörtetve valami lezuhan.
– Ott valami történt! – szólottam bután, és reszkettem.
Bence már futott is arrafelé. Én utána. Felérve a tetőre látjuk, hogy egy ember lezuhant a szakadékba, és véresen, eszméletlenül fekszik. Bence egyik kőről úgy ugrott a másikra, mint a zerge. Én csak felülről tartottam vele az összeköttetést.
– Ki az, te?
Bence azonnal látta, hogy él a lezuhant ember, s csak a lába törött el. Kicsit törte a fejét, hogy hol láthatta ezt az urat, de hamar eszébe jutott, s felmosolygott hozzám:
– Ez az én emberem!
– Miféle embered?
– Aki vizsgáztatott a nyelvből. Az inspektor úr.
– Hozd fel!
– Ott jó helyen van – rázta a fejét Bence.
– Ne csinálj magadnak bajt! – figyelmeztettem a következményekre.
 Bence azonban nem fogadott szót, hanem a bokron felakadt puskáját odatette melléje, s ismét felszökdösött hozzám a sziklákon, mint a zerge.
 Már oldoztam a nadrágszíjamat, hogy leereszkedjem a szerencsétlenhez, s segítségére legyek, de Bence rám mordult:
– Nyughassék, úrfi!
– Mit akarsz vele? – hebegtem, mert semmi jót nem néztem ki a Bence arcából.
– Most én vizsgáztatom meg! – suttogta Bence.
Tehetetlen voltam Bencével szemben, aki már ki is találta, hogy mi történt.
– Mikor a medvénk erre futott – magyarázta –, megijedt tőle, megfuta­modott, se látott, se hallott, s lezuhant az oldalon. A puska esés közben elsült.
– Vai Dumnezeu! – jajgatott a szerencsétlen.
– Magához tért! – húzott hátra Bence. – Most rejtőzzünk el a sűrűbe, hogy ne vegyen észre, s várjunk!
– Mire várjunk? – türelmetlenkedtem.
– Csak üljön le s várjon! – parancsolta Bence.
Közben a magához tért ember ordítozott: – Segítség!... Segítség!...
Kettőt, hármat is lőtt a puskájából, és újból fel akartam ugrani, hogy segítségére siessek, de Bence lehűtött.
– Megcsapom, ha nem ül helyt!
Mikor a félelemtől meggyötört ember kilődözte az összes töltényit, Bence felállott, és a bokrok közt csörtetve elindult. Engem a kezével hátraintett.
– Ki lövöldöz itt?... Ki az? – bődült bele a rengetegbe magyarul.
– Ide, ide!... Segítség! – rémült fel a törött lábú ember románul.
– Jó napot adjon Isten! Há maga az, tekintetes úr? – ismerte meg Bence lojálisán.
– Ki maga? – sziszegett a fájdalomtól az inspektor.
Bence haptákba vágta magát.
– Ik melde gehorzámszt: Firer Vadász Uz Bence!
– Miért beszél németül? – nézett bután az inspektor.
– Én azért beszélek németül, mert jelenleg nyelvvizsgán vagyok... Most másodszor vagyok nyelvvizsgán...
– Ce „nyelvvizsga”? – tájékozatlankodott az inspektorúr.
– A nyelvvizsga olyan vizsga – magyarázta Bence –, amelyen évenkint megbuktatják a magyar embert, és kidobják az állásából, mint engemet.
– Maga az utász? – ismerte meg rémülten az inspektor.
– Csak afféle foszt-utász, volt-nincs utász! – javította ki Bence. – Kidobott utász! Az a!... Az inspektor úr buktatott meg.
– Én? – hökkent meg az úr.
– Akár tagadja, akár nem, ez az igazság! – politizált Bence folyékony román nyelven.
– De hiszen maga kitűnően beszél románul! – ismerte el az inspektor.
– Nekem most hiába hízeleg! – hajthatatlankodott Bence. – Akkor vette volna észre, mikor ideje volt! No, az Isten áldja meg!... Azért harag nincs! – búcsúzott Bence, mintha ott akarná hagyni.
– Az Istenért, ne hagyjon itt! – könyörgött a törött lábú. – Nem akar segíteni rajtam?
Bence határozatlant mutatott.
– Az attól függ, hogy a tekintetes úr kiállja-e a nyelvvizsgát.
– Miféle nyelvvizsgát?
– Amit én e helyt elrendelek.
Az inspektort elöntötte a méreg.
– Rögtön nyújtson nekem segítséget, mert azonnal lecsukatom.
– Úgy es kell! – röhögött Bence. – Szökjék, no!
Az inspektor is elkacagta magát.
– Nohát, mit akar?
– Előbb vizsgázzunk! – kötötte meg magát Bence.
– Egye fene! – állott rá. – Kérdezzen!
– Ki maga? – elnökölt Bence.
– Inspektor Barza.
– Insuficient! Nem jól van. Nem volt maga soha katona? – utasította vissza Bence a feleletet.
– Hát hogy kell mondani? – mulatott kínjai közt is az inspektor.
– Mondja utánam!
Az inspektor utánamondta: „Ik melde gehorzámszt: Inspektor Barza!”
– Emmá más! – bólintott Bence. – Miért beszél németül? – tette fel az új kérdést.
– Én azért beszélek németül, mert jelenleg nyelvvizsgán vagyok!
– Tízes! Kutya legyek, ha nem tízes a mé­diája! – örvendezett Bence az eredménynek, és éppen abba akarta hagyni a vizsgát, mikor eszébe jutott, hogy a legfontosabbat elfelejtette. – Tud-e románul? – reccsent rá a vizsgázóra.
– Hiszen román vagyok! – figyelt fel az inspektor.
– Azt akárki mondhatja! – utasította el Bence. – Előbb le kell tennie az írásbelit!...
– Mit?
– Az írásbeli vizsgát! Én es letettem! – magyarázta Bence. – Van-e írószere?
Az inspektornak volt töltőtolla, papirosa.
– Írja!
Az inspektor kíváncsian várta, hogy mit diktál ez a félvad erdei ember, de Bence komolyan vette az ügyet.
– Írja!
„Alólírott ezennel Vadász Uz Bencét visszahelyözöm állásába, a 345-ös utászházba, és kötelezem magamat, hogy szabályszerű kinevezését illetőleg minisztériumi okmányát postafordultával eljuttatom neki.”
Bence higgadtan megnézte az iratot.
– Elég jó írása van! – kritizálta, és zsebre tette az okmányt. – No most lássuk, hogy mi a baja a lábának.
 Azt is szakszerűen bekötözte, de alaposan megjajgattatta az inspektort. Mikor a kötözéssel készen volt, illedelmesen meghívta magához:
– Legyen szerencsém!
– De nem tudok menni! – szabadkozott a kínoktól verejtékes ember.
Bence mosolyogva az ölébe vette, mint a csecsemőt, s kimászott vele a szakadékból.Közben odafüttyentett engem is. Hárman aztán komótosan megindultunk hazafelé. Az inspektor a Bence mellére hajtotta a fejét, mintha Bence az édesanyja volna.
– Mit gondol, tekintetes úr – társalgott –, javul-e valamit a szegény magyarok helyzete?
Az inspektor kedvező feleleteket adott. Én még hittem is neki, de Bence nemigen. Mind­amellett kíméletesen ápoltuk két napig, míg a daganat lelohadt, s a betegünk újból lábra tudott állani. Azalatt egészen összemelegedtünk. Az inspektor nem szívesen hagyott ott, de hivatalos dolgai voltak, indulnia kellett. Bence el is kísérte, hogy el ne tévedjen. Búcsúzóul kivette a kötelezvényt a zsebéből, és odanyújtotta:
– Tessék, tekintetes úr! Csak tréfa volt... Csak a vizsgát akartam visszaadni.
Tisztességes ember volt az inspektor. Szabadkozott.
– Szó sincs róla! Magának vissza kell kapnia az állását!... A többi az én dolgom!
Bence elgondolkozott, és mély szomorúsággal rázta meg a fejét.
– Ne csináljon bajt magának miattam!
A kötelezvényt összetépte.
– Még azt hihetné a tekintetes úr, hogy ezért segítettem magán... pedig nekünk, magyaroknak a jó szó többet ér mindennél... A jó szó, tekintetes úr... Ne arra menjen, hanem ezen az ösvényen ne! Sehol ki ne térjen, mert ez az ingyenes út! No, az én Istenem áldja meg!...
Szó nélkül kezet fogtak. Legalább ők ketten megértették egymást. Az inspektoron azonban látszott, hogy lehajtott fővel igen mélyen gondolkodik…