Elhull a virág, eliramlik az élet – fogalmazott lendületes, harcias fiatalsága ellenére rezignáltan Petőfi, sokak szerint papírra vetve a magyar költészet legszebb sorát. Ilyenkor persze legkevésbé sem a múló idő gondolata időszerű, hiszen szilveszter s annak tájéka a vélt vagy valós jókedv, móka s kacagás ünnepe, de szőnyeg alá söpörni azt, mi mégis elevenen hasít lényünkbe, botorság. Igen, ismét elmúlt egy év, jól, rosszul, felemelve vagy lesüllyesztve, s életünk ismét rövidült.
Ilyenkor leltározhatunk, őszintén vagy magunkat ámítva, noha gyakorta még azt is nehéz pontosan, higgadtan rögzíteni, mi, hogyan, de főképp miért történt, ám azt körvonalazni, mi várható, bizonytalan kimenetelű cselekedet. Annyi talán mégis rögzíthető, hogy kis – magyar – világunk­ban továbbra is embert próbáló feladat marad vállalható életet kovácsolni. Igaz, ehhez precíz szavakkal kellene körülírni a vállalhatóságot, de ez mindenkinek mást jelent, olyan, mint egy világító lámpás, melybe ki-ki ízlése s talentuma szerint tölt olajat.
Miben bízhatunk tehát?
Értelmes élet teremtésében nagy valószínűséggel csak magunkra számíthatunk. Erőnket hitünk, konokságunk növelheti, mielőtt könnyen belesüppednénk csalfa álmok, vak remények, elcsépelt szólamok mocsarába, így bármennyire furcsa, de bizalomhiányos, szétfaricskált világunkban talán mégis az emberi szálak ereje a legfontosabb. Tiszta tekintettel pedig lajstromba szedhető s feledhető minden, mi jelentéktelen: tartalmatlan gondolatok, haszontalan tárgyak, kellékek, mímelt pózok.
Mert a mindenkori, valahová vezető utak csakis felfelé tartanak. Most, karácsony s a születés misztériumának felvillanása után ismét az újrakezdés szépsége, egyben keservessége kerül látóterünkbe. Hiszen hátrálni, visszafelé araszolni bármiben, mi összefonódik egyszeri és megismételhetetlen életünkkel, lehet, de nem érdemes.