Ím, eljött a számadás ideje, kerek évforduló, amikor az ember olyan eseményt ünnepel, amiről rajta kívül csak az egykori fiatal feleség, édesanya, mostani négyunokás nagymama tudhat, akinek az év végi ünnepi készülődés közepette tán nem is jutott eszébe, hogy negyven esztendővel ezelőtt milyen sorsdöntő, nem éppen gondmentes esemény részese volt.
Amikor „zuvatolni” kezdték a lövétei vaskőbánya, alulírott munkahelyének közelebbi bezárását és a nem jövedelmező vasüzem jövőjének megkérdőjelezését, a családnak döntenie kellett. Ebbe a döntéshozatalba besegített a sport- és munkatárs T. M. is, aki az akkori vlahicai cukrászdában elmesélte a sepsiszentgyörgyi Helyiipari Vállalat új öntödéjében eltöltött esztendejét, s hogy ő is két gyerekkel vállalta a munkahely- és lakhelyváltoztatást. Döntöttünk. Sepsiszentgyörgyre költözünk. Vonzó volt az itt működő Állami Magyar Színház, az Udvarhely vármegyeihez hasonló éghajlat, a lakosság segítőkészsége, kedves modora, barátok, egykori osztálytársak véleménye, miszerint Szentgyörgy jó kicsi székely város a vasút és Brassó közelében, a székelyföldi viszonylatban példás sport- és művelődési élettel, az alig négyesztendős megyevezetőség köré gyűlt, jó hírnevű egyéniségekkel, a Megyei Tükörrel, költőkkel, szépírókkal, a zeneiskolával.
És jöttünk, nemcsak a szomszédos Hargita megyéből, de Maros megyei magyarok is, s még többen a moldvai megyékből, akik kérések, könyörgések nélkül költözhettek új tömbházlakásaikba, az állam még a költözködésüket is kifizette. Ekkor találkoztam először a pozitív diszkriminációval. De fiatalok voltunk, dolgoztunk, gyűléseztünk, sátoros ünnepeken felvonultunk, három váltást jártunk, gyertyát és petróleumlámpát gyújtottunk, amíg gyermekeink tanultak, sorban álltunk gázpalackért, vajért, tojásért, húsért. Havi egy szabad szombaton a Pacéra, a 4-es kilométerhez mentünk kirándulni, minifocizni, jártunk színházba, kiállításokra, író-olvasó találkozókra, és amikor a Golgota vendéglőben összegyűltünk, dicsekedtünk gyermekeink zenei, sport- és tanulmányi eredményeivel.
Felnőttek gyermekeink, érettségiztek, egyetemre jelentkeztek, mi pedig nyugdíjba vonultunk. Több időnk marad tévézni, olvasni, temetésre járni. Esztendőfordulón és Sepsiszentgyörgyre költözésünk negyvenedik évében egykori munkatársaimra, önzetlen jó barátaimra gondolok. Köszönöm Szentgyörgy, Háromszék, hogy négy évtizeddel ezelőtt el- és befogadtál.
