Egy nem éppen eredményekben gazdag – mármint sporttéren – esztendő után csak természetes, logikus, ha így jobb, hogy az előttünk álló új évtől várjuk csalódásaink feledtetését, méghozzá egy sikersorozattal. Hogy mi kerüljön abba a sikersorozatba? Megpróbáljuk elmondani.
Most, a választások után azt szeretnénk, hogy az új kormány mentesítse sportmozgalmunkat a politikától. A pártok mindenike fedezze már fel körzetében a sporttal rokoni viszonyban álló testnevelő tanárokat, sportembereket, és bízza rájuk a körzet sportéletének vezetését, természetesen biztosítva e „vezetés” gazdasági hátterét – sportpályákat (lehetőleg használható és korszerű pályákra gondolunk), pénzfedezetet, s ez utóbbit egy ésszerű szabályozáshoz kösse, e szabályozás első pontja a „valamit valamiért”-re alapozzon. Hagyják már azt a pártkatonásdit a vezető pozíciók betöltésénél, a klub- és egyesületi vezetők kinevezésénél. Vegyék már észre, hogy ezzel a módszerrel csak ártottak, ártanak a sportmozgalomnak, és saját pártjukat, saját magukat járatták, járatják le. Elkeserítő, hogy megyénkben nincs már egy igazi sportegység (sportklub, sportegyesület), mely megfeleljen a megye, a város sportélete elvárásainak. A sepsiszentgyörgyi Municípiumi Sport Club lassan-lassan önmaga halvány árnyéka lesz, akárcsak a Kézdivásárhelyi Sport Egyesület (röviden a KSE), Kovásznát, Barótot és Bodzafordulót már nem is említjük, mert a Kárpátok, a Bányász, a Csukás már nincs, ami van, az egyelőre csak keresi önmagát azzal a titkon tartott reménnyel, hogy hátha megmondja az az „ami van”, hogy tulajdonképpen mit is kellene tenni sporttéren.
Na de menjünk tovább, és mondjuk el, hogy a sportjátékokban – azért kezdjük ezekkel, mert ezek kötik össze az egyesületeket a helységek lakosságával, ezek tartják életben a tömegek sportszeretetét, a sporthoz való ragaszkodását – érdekelt sportágak – asztalitenisz, jégkorong, kézilabda, kosárlabda, labdarúgás... –, egyesületek, csapatok hozzanak, szerezzenek már egy bajnoki címet, mert mi tagadás, az ezüstről bronzra váltott plecsnikből elegünk van, vagy emeljék már meg saját igényüket, s lépjenek egy-egy osztállyal feljebb, hiszen már tudjuk, mit jelent jégkorongban az A-osztály, kézilabdában a legfelső ház, labdarúgásban a B-osztály (csak emlékeztetőül: a textilgyár csapata két hétig volt A-osztályos is). Törjék át a középszer őket övező falait, s Kovászna megye szülöttjeivel színesítsék a különböző korosztályok válogatott csapatait, ne kerettagsággal, hanem címeres mezzel hívják fel a sportközvélemény figyelmét... Tegyenek már valami érdekeset, jót, amivel visszacsalogatják elnéptelenedett stadionjainkba az embereket.
Az egyéni sportágak – atlétika, birkózás, cselgáncs, dzsiudzsicu, karate, torna... – úgy-ahogy eddig is gondoskodtak az éremszállításról. Gondoskodtak... úgy-ahogy... melyik jobban, melyik gyengébben. Volt, amelyik vendégsportolókkal (mintha itthon, a megyében nem születtek volna tehetségek) igyekezett igazolni létét, létjogosultságát, volt, amelyik makacs kitartással építgette a dobogóra vezető út létráját, sok-sok munkával, helysége, környezete tehetségeinek felkutatásával, felfuttatásával bizonyította, igenis, helye van a megye, a város sportmozgalmában. Nem könnyű feladat felnőni az elvárások szintjére. Nem könnyű... Láttuk, tapasztaltuk ezt. Míg megyénk szülöttjei más megyéknek szereztek babérkoszorúkat, addig más megyék fiai, leányai gazdagították megyénk trófeakincsét. Nemcsak a világversenyeken, hanem a hazai bajnokságokban is ez a helyzet. S miért van ez így? Nem utolsósorban rossz sportstratégiánk az okozója. Na persze elismerjük azt is, hogy kis megye vagyunk, szűkre szabott gazdasági háttérrel, tehát korlátok közé szorított lehetőségekkel. S hatalmasaink, sporttudoraink ahelyett, hogy igyekeztek volna ezeket a korlátokat felszámolni, inkább növelték számukat.
Száz szónak is egy a vége: azok, akik felelősek sportéletünkért, sportmozgalmunkért, tegyék félre a politikát, politikai érdeküket, üljenek kerekasztalhoz a hozzáértőkkel, s józan ésszel elemezzék sportunk helyzetét, jelenét, és körültekintően, a felületességet félretéve fogalmazzák meg jövőjének tennivalóit. Ezt várjuk 2013-tól. Nem kevés, tudjuk, akárcsak azt is, hogy igényesek vagyunk. Annak kell lennünk, magasra kell emelnünk a mércét, hogy a zuhanás után is kint maradjon a fejünk, mely jelezni tudja, voltunk, s még vagyunk. Tetszik ez egyeseknek, vagy sem, de vagyunk, s ez mindennél fontosabb,
