Hallani, hogy a miniszter magánkórházaktól kívánja megvonni az egészségbiztosító pénztári támogatást, hogy tíz százalékkal többet juttathassanak közkórházaknak, a sürgősségi ellátás finanszírozását is teljesen állami hatáskörbe utalnák, s időnkét előáll régi álmának valóra váltásával, a regionális kórházak felépítésének tervével is. Victor Ponta miniszterelnöknek beiktatása óta a legjelentősebb bejelentése az volt, hogy idén az egészségügy hatmilliárd euróval gazdálkodhat. Reform készül tehát, sokadik, hisz húsz év alatt majd mindenik egészségügyi miniszter nekiveselkedett valamilyen alapvető változtatásnak, miközben a hazai betegellátás meglehetősen szétzilálódott. Arra kértük Antal Álmost, a megyei kórház orvosigazgatóját, beszéljen jelenlegi helyzetükről, s mondaná el olvasóinknak, mit vár ettől az újabb reformtól.

Lemenni az alapokig
Antal Álmos: – Újra reformról beszélnek, de ez nagyon tág fogalom, s átfogó lépéseket kíván, pontosabban, ahol hibát észlelnek, annak kijavítását mind-mind belefoglalják majd az átszervezést leíró tervezetbe. Jóelőre azt is el kell mondanom, hogy a tervezett átszervezést szeretném struktúraváltásnak látni, s alapelvként szabnám meg, hogy ne tekintsék egyik ágazatot édes gyermeknek, másikat mostohának. Leg­fontosabb az lenne, hogy az egészségügyi reformmal lemenjenek az alapokig. Sze­rintem a családorvosi rendszernél kezdeni, s első lépésként, ha tőlem függne, minden családorvosi rendelőbe állami pénzen védőnőket alkalmaznék, visszahoznám az alapellátásba a terepmunkát, a gyermek-, terhes-, csecsemőgondozást és a járványtani feladatokat. Nagyon sok középkáder végez a megyében, a kórházban például egy állásra tízen jelentkeznek, ezeket itt kellene állami pénzen alkalmazni. Angliában például a betegellátás alapja a családorvos, képzésük is egyik legkomolyabb, és a fizetésük is. Ott családorvosnak lenni magas státusz. Itt orvosnak lenni sem az.
– Melyik lenne a következő lépés?
– Ha megerősítik az alapellátást, a fekvőbeteg-ellátást kell átalakítani. De semmiképp sem az ágycsökkentéssel kezdeni. Mert ha például Árapatakon nincs családorvos, délután megtelik velük a kórház. Ha levágják a kórházi ágyak számát, mivel maradnak ezek az emberek? Persze hogy így  költségesebb, de amíg nem alulról építkeznek, amíg nem erről szól a reform, amíg nem teremtenek új struktúrát, ami szakszerű, és nem politikai meggondolásokon alapul, ahogyan nemegyszer halljuk, addig nagy változásokra ne számítsunk. Ha ez a reform is csak arról szól, miként osztják el a pénzt, hogyan nevezik a pénztárat, vagy mi lesz a közegészségügyi igazgatósággal, illetve valamelyik gyógyszercsoportot vagy programot majd honnan fogják finanszírozni, az csak a pénzek átcsoportosítását jelenti, újabb kísérletet, de alapjaiban nem változtatja meg a rendszert.

Elrontott rendszer
– Eugen Nicolăescu egészségügyi miniszter eddigi nyilatkozataiból az tetszik ki, hogy meg akarják szüntetni a biztosítót egyfajta szolidaritáson alapuló alapszolgáltatás javára. Mert nem kívánják az ország lakosait két kategóriára – biztosítottakra és nem biztosítottakra – osztani. Azt vallja, hogy az alapellátáshoz való jog mindenkit megillet.
– Ezt nem Nicolăescu találta ki, mikor a biztosítási rendszert bevezették, azt feltételezték, hogy akinek jövedelme van, fizet, akinek nincs, azt az állam biztosítja. Hogy mára kiderüljön, még azt sem tudják, hány biztosítottjuk van. És erős a gyanúm, hogy nem is akarták tudni. Bizonyíték erre az Eurocard kibocsátása körüli bizonytalanság, mondhatnám fejetlenség. Minden tisztességes  európai országban legalább két-három évre állítják ki, nyugdíjasoknak életfogytiglan, itt meg hathónaponként kell kérni, ami egyrészt megkeseríti és nehezíti a biztosító munkáját, de csúfot űznek a betegekből is. Mi elég sok magyarországi beteget látunk el, s látjuk, két-három évig érvényes a biztosítási kártyája. Sok olyan visszásság van a rendszerben, amit ésszerűen ki lehet küszöbölni, de mintha nem akarnák. Azért is nem hiszek én az egységes egészségügyi kártya mielőbbi bevezetésében. Zilált az adattárolás, még lakás szerint sem teljes a nyilvántartás. Például Oltszemen  a 105. házszám alatt lakik 200 ember, vagy Málnás mellett 105. Nem látom, hogyan jutnak majd egészségügyi kártyához ezek a betegek. Ráadásul épp azok, akikkel a legnagyobb gondok vannak.
– Mintha kételkedne a sikerben?
– Némi kétségem valóban van. Első­sorban azért, mert kijelentették, hogy e vonatkozásban is politikai döntések születnek, nem szakmaiak. Ez számomra azt jelenti, hogy előre eldöntött témákat vesznek elő, ráadásul egyelőre csak a fejetlenség látszik. Ma, amikor két megyei sürgősségi kórház nem hasonlít egymásra, vagy amikor olyasmi történhet, mint a nyáron, amikor ugyanez a garnitúra irányította az egészségügyet, s a televízióban lehetett látni, hogy meggyilkolt papot a rohammentő szállít el, bár megállapították a halál tényét, erős kétségek ébrednek bennem. Azt látom ugyanis: hiába hoznak ilyen-olyan törvényeket, nem tartják be azokat.
– Az még a választások előtt történt, a reformmal állítólag a kormány hitelesítésére vártak.
– Meglehet, de úgy látom, most sem akarnak változtatni a hazai egészségügy másik rákfenéjén sem. A mindenkori román kormányzat a betegekkel fizettetné meg az orvosokat, ami igen helytelen, és ha ezt nem kívánják rendezni, teljesen hiába hajtogatják a korrupcióellenes harc fontosságát, mert gyakorlatilag azt várják a társadalomtól, hogy a beteg, a legnyomorultabbak rétege fizesse meg az orvost. Ugyanez a helyzet a tanügyben is, ahol a tanárnak a pót­órákkal kell kiegészítenie fizetését. A magánszféra megjelenésével szaporodtak az orvosalkalmazásokkal kapcsolatos gondjaink is. Ott jól fizetnek, akár 3000 eurót is, ezzel mi nem tudunk versenyre kelni, ez pedig óriási hiányhoz vezethet az állami rendszerben. Huszonhárom év múltán is úgy látom, nem fog megoldódni az orvosi pálya megtervezése, illetve újjáépítése sem. Valójában nyugodtan mondhatjuk, hogy egy elromlott, elrontott világot kellene helyreállítani, és a beteget kell az ellátás középpontjába állítani.

Több pénzt ígérnek
– Van-e olyan intézkedés, rendelkezés, melyet eddig sikeresen hajtottak végre?
– Az elektronikus receptrendszer nálunk úgy-ahogy működik, az egészségügyi kártyák kiadása pedig folyamat, nem kell tőle félni, az ellátás ettől függetlenül működik. A vizitdíjat a választásokra való tekintettel eltörölték, és nagyon remélem, hogy úgy is marad. Mi február 28-ig a régi költségvetéssel dolgozunk. Örültem, mikor hallottam, hogy a kormány idén hatmilliárd eurót szánt az egészségügynek. Jó jelnek tűnik, azt jelenti, hogy 300 euró jut egy-egy állampolgár gyógykezelésére, ami alacsonyabb, mint például Magyarországon, de több, mint eddig bármikor.
– Az egészségügyi miniszter egyik újabb bejelentéséből az derült ki, hogy az elkövetkezendőkben, illetve március elsejétől a magánkórházak nem kapnak pénzt a biztosítótól. Így tíz százalékkal több jut a közkórházaknak.
– Mikor nem elég a pénz a rendszerben, és a szolidaritás elve szerint működik ez a szektor, úgy vélem, nagy luxus támogatásuk. Különben az országos biztosítók a szomszédos országokban sem finanszírozzák a magánpraxisokat. Úgy látom, sok az üzleti érdek e területen, és sok épp ezért az összehangolatlanság is. Például ma Sepsi­szentgyörgyön három komputertomográf működik, egy közülük a kórházban. Furcsa, hogy azt megszabják, hány lakosra lehet patikát nyitni, ez pedig szabályozatlan. Nem az a gond, hogy ennyi felszerelés üzemel, de az orvos azért tanul, hogy megmondja a betegnek, mikor kell komputer-tomográfiát végeztetnie. Ha a betegnek fáj a feje, s az első kivizsgálás a komputertomográfia kérésre, amit ő maga ki is fizet, attól még nem színvonalas az egészségügyi ellátórendszer, sőt, szakmailag megkérdőjelezhető. S mit kezd vajon a beteg az eredménnyel? Visszamegy a családorvoshoz, s megkéri, küldje el az ideggyógyászhoz? Vannak azért ebben a szakmában jól kijárt folyamatok, eljárások, azt kellene folytatni.

Egyre nagyobb költségek
– Térjünk rá az anyagiakra: mennyire adósodott el a megyei kórház az elmúlt év vagy évek során?
– Ami a sepsiszentgyörgyi kórházat illeti, nincs adóssága, de csak azért, mert annak idején, mikor lehetősége lett volna az akkori vezetésnek a fizetések jelentős emelésére, nem tették meg, most meg egyszerűen nem lehet ezt a lemaradást pótolni. 2012-ben nem kellett koldulnunk, a kórház saját bevétele és a biztosító folyósította pénz, ha takarékosan költve is, de elegendőnek bizonyult. Ráadásul még pár nagyon sok hasznos dolgot meg tudtunk vásárolni.
– Mi terheli nagyon költségvetésüket?
– Nagy pluszkiadást és feladatot jelent a kórházaknak a cigány-szegregátumok betegeinek, valamint a közúti és más balesetek áldozatainak gyógyítása. Nem nőtt sem költségvetésünk, sem az  ellátás szintje oly mértékben, hogy be tudja fogadni és szakszerűen el tudja látni például a hirtelen megnövekvő súlyos baleseteket. Ráadásul az egészségügyi rendszer rendezetlensége miatt nagyon sok az egyéni megoldás, holott a megyei kórház, ha tetszik, ha nem egyeseknek, megkerülhetetlen intézmény.
– Említette, sok mindent elrontottak az egészségügyben az elmúlt évtizedekben.
– Valójában ezzel azt akarom érzékeltetni, hogy rengeteg a megoldatlan probléma és az elrontott dolog egészségügyi környezetünkben. Mondhatnám, ezért a társadalom is felelős, mert nem figyel oda. De főképp azt hangsúlyoznám, hogy mindezt egy új egészségügyi törvénnyel teljesen  helyrehozni aligha lehet. Végre észre kellene venniük: az egészségügy fontossága nem aszerint értékelendő, hogy kik vannak éppen kormányon, vagy kik a polgármesterek, hanem a folyamatos odafigyeléssel és a jobbítási szándékkal. Tudomásul kell vennie a mindenkori vezetésnek, hogy a költségek növekedése megállíthatatlan. Egyrészt a megjelenő új betegségek miatt, másrészt az egyre költségesebb medicina okán. De reménykedjünk, ha bizonytalankodva is, de valami változás mégis elindul.