Netán vitába is szállni olykor. Az azonban bizonyos: a Spiró György sepsi­szentgyörgyi meghívásának hírére keletkezett internetes bejegyzési folyam értelmetlen felhördülés, hiszen a magyar irodalom annál jelentősebb alkotója és művelője, mintsem arctalan beírók vélik. Azért a Jönnek című versére magyarázatot kellett adnia...
A Bod Péter Megyei Könyvtár által szervezett, a kortárs íróknak a közönséggel kialakítandó élő kapcsolatteremtésre indított sorozata az író műhelyébe való betekintés céljából létesült, ehhez képest Spiró a maga műhelytitkairól kevesebbet, másokról annál többet szólott – már annak, aki a rossz hangosítás miatt értette szavait. S ha nagy várakozás előzte meg, hogy a Tamási Áron Színházban előző este játszott darabjáról, Az imposztorról is be­széljen, az ebben reménykedőknek csalódniuk kellett. A darab keletkezéstörténetéről beszélt ugyan, de az előadásról véleményt nem nyilvánított. A beszélgetés fonalának göngyölítésében – ez Fekete Vince érdeme – szó esett aztán az általa legnagyobbnak tartott magyar drámáról, arról, hogy azért olvas, hogy megtudja, valaki valamiről mit gondol, s azt többször is hangsúlyozta: amit szeretek, azt szeretem megosztani másokkal. Irodalomnál maradva: a mellőzöttekről szoktam írni, mondta, s magyarázta is: kiszorítósdi folyik, mindig voltak mérvadók, de számára az irodalom szellemi és nem politikai kérdés. A centrum–periféria viszonya sokszorosan, többféle megközelítésben visszatérő témája, de megállapítása, miszerint ha valaki valahol valami érvényeset tesz, az eljut mindenhova, ahova kell – legfennebb bátorító lehet. Hogy Radnóti mindössze kétszer, József Attila egyszer publikált a Nyugatban, hogy Csont­váry egyetlen képet sem adott el életében: csak példák. Abban viszont igaza lehet, hogy nincs budapesti elit, vannak viszont mérvadók, akik receptet adnak, de a valódi költők, írók nem aszerint alkotnak – a mérv­adók (?) legnagyobb bosszúságára. Véleménye szerint a magyar irodalmat az mentette meg, hogy a könyv­kiadás Magyarországon teljességgel a piac­gazdaság szerint működik, maga a megvalósult kapitalizmus, részesedése az államnak benne mindössze fél százalékos – felülről irányíthatatlan tehát (vajha ez Erdélyországban is így lenne!).
Más: alkotásról. A forma bármikor korszerű, ha jól csinálják. Az a jó, ha nem javítunk, eleve ne írjunk rosszat. Példa rá: hasát fogta nevettében. Képtelenség? Képtelenség. Ismét más: jelentős írók is sokszor gyenge formákat, gyenge megoldásokat választottak. Esti Kornél, Ida regénye – nem éppen csúcsteljesítmények. Attól még Kosztolányi, Gárdonyi nem jelentéktelen író, sőt. Vagy Móricz: mindannak, amit írt, egytizede is elég lenne, hogy a világ legjelentősebb írói közt tartsák számon. De gond az iskolákban tanított anyag: leggyen­gébb írásaikkal intézik el az iskolákban a legnagyobb írókat. Persze, bátorság kellene azokat tanítani, amelyekben az igazi konfliktusok vannak. De hát a való világra – nem a médiabelire – ezek adhatnának némi fogódzót-felkészítőt kisebb tizenéveseknek. Ismét más: a most felnövő nemzedék teljes kiltátástalansága (hogy egykor ráragasztották a pesszimista látásmód jelzőt, abban mégiscsak lehet némi valóságalap). Forradalmat kéne csinálni...
És a Jönnek. Ennek is elmagyarázza keletkezését, meg azt is, mekkora fejmosást kapott érette. Pedig – állítja – egy sajátos csoportról szól, a magyarságról mint olyan­ról szó nincs benne. Ady hangját imitálta, mondja, Ady nagyon dühösen tudta ostorozni népét, ez a vers messze nem olyan dühös. A magyarság féltése volt a fejemben, amikor – 1984-ben, egy Újpest-focimeccsen látottak-hallottak hatására – megírtam, sommázza.
Nos, feldobott labdát hagyott maga után Spiró György. Szívem szerint beszélt? Kétkedés, vitára ingerlés? Kinek-kinek megközelítése szerint.