Azt mondja a koldus:
– Menyasági.
Kérdi az asszony:
– Mennyországi?
– Igen, odavaló – válaszol a koldus.
Az asszony azt kérdi a koldustól:
– Az én lelkem jó uramat nem esméri a mennyországban?
– De igen – azt mondja a koldus –, csak rongyosan jár, me leszakadozott a ruhája.
Sírva kéri az asszony a koldust, hogy a második urának a ruháját vinné el az első volt urának a mennyországba. A koldus készséggel vállalkozott, hogy elviszi. Az asszony összepakolja a második urának a ruháját, és átadja a koldusnak, hogy vigye a mennyországba az első urának.
Ahogy elmegy a koldus, jön haza az asszonynak az ura, s kéri, hogy ne haragudjon.
– Volt itt a mennyországból egy koldus, s elküldtem a ruháját az első volt uramnak.
Az ember tudta, hogy becsapták az asszonyt, mindjárt lóhátra ült, és ment a koldus után Menaság felé. A koldus észrevette, hogy mennek utána, és a pakkját elrejtette egy bokorban. Mikor eléri az ember a koldust, azt kérdi tőle:
– Nem látott egy koldust menni Menaság felé? Batyut visz a hátán.
Azt mondja a koldus:
– De igen, láttam, itt megy a gyalogúton.
Ott lóval nem lehetett menni. Leszállott a lóról, és kéri a koldust, hogy fogná meg a lovat, amíg utánaszalad. Ekkor a koldus kivette a batyut a bokorból, ráült a lóra, és elment a lóval együtt.
Mikor visszajön az ember, látja, hogy őt is bécsapták. Hazamegy, és kérdi a felesége:
– Hunn volt?
Azt mondta:
– Lovat adtam a koldusnak, hogy hamarabb érjen a mennyországba.

(Forrás: Rózsafiú és Tulipánleány. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1987)