Rég volt. Kezdő tanár voltam, „szépreményű” ifjú, facér, akit a lányos házakban szívesen fogadtak. Albérletben laktam abban a kisvárosban, ahol a pályám kezdődött.
A szomszédos családi házba át-átjárogattam a ház urával sakkozni. Két gyerekük volt, egy amolyan tizenhat éves huncut leányka, tanítványom is egyébként, és egy „vakarék”, az akkori idők „véletlenje”. Ő volt Ferkó, az én barátom.
Baráti kapcsolatunkat Ferkó kezdeményezte, mondván, hogy neki több barátja is van az óvodában, s engem is bevesz ebbe a csapatba. Ennek a kedvezménynek az alapján ezután tegezni fog – döntötte el. Volt Ferkónak egy félszemű, kissé már megviselt sárga plüssmackója, amely nagy becsben állt. Mellette aludt (külön kispárnája volt), és naponta a nagymamával sétálni vitte Brumit is. Azért lett félszemű, mert a harmadik szomszédban lakó Marika nevű óvodástársával a maci feletti huzakodás következtében az egyik szeme kiesett, és nem találták meg. Mivel már többször elbúsulta, hogy a barátai kinevetik a félszemű Brumi mackóját, azt találtam ki, hogy legyen Brumi kalóz, azok mindig félszeműek, és egyik lábuk fából van. A faláb elmarad – vigasztaltam –, és anyukája varr egy fekete szalagot, én pedig készítek kartoncsákót halálfejjel. Anyuka csóválta ugyan a fejét, amiben az is benne volt, „maga sem okosabb gyerek”, de meglett a kalóz Brumi.
Közvetlenül a szomszéd családi házban lakott legjobb barátja (rajtam kívül – tette hozzá), Loló, akinek egy igazi, eleven szőrmók kiskutyája volt, Pamacs. Délutánonként át-átjöttek, és a játék e boldog hármasban uzsonnáig tartott. Zavaró elem csak egy kóbor macska volt, melyet maradék étellel az anyuka szoktatott az udvarba. Pamacs ezzel nem értett egyet, és ismételt vakkantásokkal űzte a terebélyes diófáig, amelyen menedéket talált a vendég. Csakhogy egyszer ennek a fogdmegnek rossz vége lett. A nyitva felejtett kapun az út túloldalára iszkolt a macska, és a dühösen utánavágtató Pamacsot elütötte egy autó. Volt jajveszékelés, zokogás, de mindhiába. Pamacs nem volt többet. Sírt kellett ásnom a ribiszkebokrok mellett, és eltemettük Pamacsot. Loló keresztet is szeretett volna, ahogy a temetőben látta. Nem kevés meggyőző érveléssel tudtam erről lebeszélni...
Évtizedek teltek el. Más városba kerültem. Ferkóék kitelepedtek Magyarországra, velük többet nem találkoztam. Loló már maga is a hatvanon túl, nagyapa. Kérdem egyik találkozásunkkor: – Emlékszel Pamacsra? – Ó, igen, szegény... – Van-e kutyátok? – kérdem. – Nem, nem, nincs, Pamacs pótolhatatlan... – és messze néz az eltelt évtizedek homályába. – Soha nem volt azután kutyám – feleli végül.
Kérdés: Ön őriz-e emlékezetében gyermekkori tárgyat, állatot?
