Legyél egy pillanatra, mint a fa,

mozdulatlan, aztán egy kedves

mozdulattal indulj el, kedves,

mintha gyökered lábad volna,

mintha a lábad földanolna

az első emelethez.

Karácsonyeste van. Manók

és mókusok csöngettyűznek

ezüstdióval.

Te itt állsz álmaim között,

díszítve aranyozott útravalóval.

Jagellók kivénhedt jegenyéihez,

Dubrovnik cédrus-illatába menjünk,

vagy a Keleti pályaudvar langyos

forralt borával legyünk együtt?

Karácsonyeste, másnapi,

másnap másnapja ez az élet,

fölnyitom szememet, foszló

díszeid között mégis csak engem nézlek,

meg azt, hogy hullik belőled,

belőlem, ami szép volt.

Vízkereszt nem csordít ereszt,

jéghegy az égbolt.

Nincs erdő nélküled,

nélkülünk nincs Magyarország,

tűleveleid illegesd,

injekciózd az ország sorsát

valami szépre, ami nincs,

burkolózz barna gyümölcsbe,

de ha hó lesz, vedd föl a zöldet,

öltözködj havazásba,

lehelj rám örökzöldet.