– Mit hozzak neked, drága szép violám?
Az gondolkozott, gondolkozott egy kicsit, aztán rávágta:
– Tengerlépő cipőt hozzon, édesapám.
– No jól van – mondta a szegény ember –, ezt nehéz lesz hozni, de megpróbálkozom.
El is indult. Hát, amint megy, mendegél, megéhezik, és leül egy nagy fa alá, egy forrás mellett, hogy eszik valamit a tarisznyájából. Kivesz a tarisznyából egy kis kenyeret, vereshagymát, meg volt még három szem szilvája. De csak kivette meg visszatette, hogy majd holnap eszi meg. Hát, amint evvel a teszés-veszéssel jóllakott, és be akarja kötni a tarisznyáját, látja, hogy egy icipici ember kilép a forrás vizéből, odaáll elébe, és megszólal:
– Hallod-e, szegény ember, beteg a kislányom, szilvát kíván, de én nem tudok adni neki, nem volna neked három szem? Jótett helyébe jót várj!
– Nesze, itt van éppen három szem szilva, vidd el a kislányodnak, aztán legyen jobban tőle!
Nem is gondolkozott, hanem adta szívesen, mert olyan jószívű ember volt. Másnap a vásárja nagyon jól sikerült. Indulna is hazafelé, de eszébe jut a kislánya, aki tengerlépő cipőt kíván.
Körüljárta a vásárt, de sehol nem hallott olyat kiabálni. Mikor meg odament valamelyik sátorhoz, aztán kérte, kikacagták. A végén még meg is akarták verni, hogy biztosan lopni akar valamit, azért kér tengerlépő cipőt. Nohát, már nem tudott, mit tenni, hazaindult.
Újra leült annál a forrásnál, amelyiknél reggel evett-ivott. Hát, amint ott leült, látja, hogy a kis ember egy szép skatulyát hoz, s azt mondja:
– Ki ne bontsd hazáig, otthon meg add oda a lányodnak!
Hej, de erősen kíváncsi volt az ember! Mikor evett-ivott, csak kibontotta a cipőt, merthogy a tengerlépő volt a skatulyában. Halljatok csudát, a cipő csak kiugrott a skatulyából, felugrott az ember lábára, és azt kérdezte:
– No, kedves gazdám, hova menjünk?
A szegény ember rávágta:
– A Holdra.
Megszorítja a cipő az ember lábát, és azt mondja:
– Én oda nem viszlek, máshova akarj menni.
– Hát akkor vigyél el a falumba, a torony tetejébe.
– No, te is bolond vagy – mondja a cipő –, ennél jobb helyet is kitalálhattál volna. Én elviszlek a torony tetejére, de jól megfogóddz, le ne ess!
Abban a percben ott volt a falujában, a torony tetején. De ijedtében mindkét cipő leesett a lábáról. Hát ahogy hajt a kondás kifelé, meglátja, hogy a torony tövében van egy pár gyönyörű cipő. „No – gondolja –, ilyent csak a papkis­asszony hord, elviszem hozzá, biztosan megveszi.” De annak olyan nagy volt a lába, hogy még a kettőbe se ment bele az egyik. Mit csináljon most evvel a szép cipővel? – tűnődik a kis kondásfiú. Akkor veszi észre, hogy a szegény ember szinte halálra váltan ott kapaszkodik a torony tetejében. Fel is kiáltott neki:
– Szorítsa jól, Jóska bátyám, a végét, mindjárt hívom a baktert meg a tűzoltót!
Hogy könnyebben szaladjon, letette a cipőt. A faluban fut a hír, mint a tűz. A szegény asszony meghallotta, hogy mi történt, karjába kapta a kislányt, aztán ő is futott a templom felé. Amikor odaért, letette a kislányt a padra, ő meg odaállt a torony alá, hogy biztassa az urát, le ne essen már, mert hisz addig is nehezen éltek, de ha ő leesik, még nehezebben fognak élni. Hát míg az asszony ott nézett fel az ura felé, a kislány meglátta a cipőt, és felhúzta a lábára. Az meg megszólalt menten:
– Mit parancsolsz, kedves kis gazdasszonyom?
Az meg éppen ránézett az apjára, aki már alig-alig lélegzett a félelemtől.
– Azt akarom, hogy az apámat hozzuk le, vegyük magunkhoz édesanyámat is, és menjünk az Üveghegy alá! Aztán meglátjuk, mi lesz.
– Ez már beszéd! – mondja a cipő.
Alig néztek széjjel a falubeli népek, már nem volt ott a torony tetején a szegény ember, de nem volt ott sem a kislányuk, sem a felesége, de még a cipő sem, amit a kondás reggel lelt.
„Na, ez csuda egy dolog! – gondolta a bíró. – Ha nem tudnám, milyen becsületes ember volt ez a szegény ember, azt hinném, ő lopta el a cipőt.”
Hej, pedig ha tudták volna, hol a cipő, lett volna csodálkozás! A szegény ember meg családja az Üveghegy alatt egy szép kis házat kapott, aztán ott dolgozgattak. A kislány meg folyton a cipővel játszott. Hát egyszer megint fel találta húzni, megszólal a cipő:
– Mit parancsolsz, kedves kis gazdám? Hova menjünk?
– Az égbe szeretnék menni! – mondja a kislány.
– Az nem jó hely, onnan nem jöhetsz vissza, kívánkozz inkább a paradicsomba vagy a tündérek közé vagy az óriásokhoz vagy a boszorkányhoz, csak éppen az égbe ne vágyj még!
– Na jó – mondja a kislány –, akkor menjünk a böjti boszorkányhoz!
– Jól van – mondja a cipő –, csak nagyon vigyázz, amit a boszorkány mond, mindent visszafelé csinálj, mert így is keserves lesz kiszabadulnod, de ha nem fogadod meg a szavam, sosem szabadulsz ki onnan.
Bizony szegény kislány még egyet sem sóhajtott, már ott állott a vén böjti boszorkány előtt. Hej, de csúnya volt! Az orra a mellét verte, és olyan csúnya hangja volt, hogy a kislány félelmében majd meghalt.
Na, ha már itt vagy, fogd ezt a korsót, aztán merítsd tele a kútról! – mondja a kislánynak, avval a kezébe nyom egy csúnya, piszkos, rossz korsót.
A kislány meg erősen a földhöz vágta. Hej, halljatok csodát! Annyi varangyos béka lett belőle, ahány cserépdarabra tört. Aztán hirtelen elbújtak a földbe.
– Na, ha te ilyen mérges vagy, akkor menj is haza úgy, ahogy tudsz, de nekem nem kellesz! – mondja a boszorkány a kislánynak.
Az meg fogta magát, leült a küszöbre. Elkezd körülötte repkedni hat szép fehér galamb. Ette a méreg a boszorkányt, de nem tudott, mit tenni. A kislány meg kiforgatta a tarisznyáját, kivette a kenyerét, aztán abból csipegetett a galamboknak. Azok meg leszálltak a vállára, kezére, onnan ettek.
Dühében a boszorkány majd megpukkadt már. Azt mondta a kislánynak, azonnal menjen onnan. Az meg fogta magát, benyitott a szobába. Hát amint benyitott, látott ott megkötözve egy szépséges-szép legényt. Az meg könyörgött neki, oldja meg a kötelet, és adjon vizet neki. De már a boszorkány is ott volt, ráparancsolt a leányra:
– Azonnal kösd meg a legényt vastagabb kötéllel, és vigyél ki minden ennivalót a szobából!
De a lány mindennek a fordítottját csinálta, feloldotta a kötelet, vizet adott a fiatalembernek, az megerősödött, felkapta a kardját, összeaprította a boszorkányt.
Akkor elmondta, hogy ő elvarázsolt királyfi, az a hat fehér galamb pedig az ő hat leánytestvére. A kislány nagyon boldog volt, hogy megszabadította őket a varázslat alól, de megmondta, hogy mindent a tengerlépő cipőnek köszönhetnek. A fiatalember szerette volna elvinni a kislányt az apjához, az Üveghegy királyához. De hát hogy menjenek?
Azt mondja a lány:
– Halljátok-e, nekem van egy pár cipőm, az hozott ide, az elvisz oda is, de én előbb a szüleimet akarom látni.
– Hát jól van – mondja a királyfi –, menjünk arra!
Így aztán legelőször elmentek az öregekhez. Ott a cipő elmondta, hogy mindent a szegény ember jó szívének köszönhetnek, mert ha az a szilvát nem adja a törpének, nincsen tengerlépő cipő. Igaz, hogy nem lett volna annyi baj sem, de nem is volna most olyan boldog a kislány, amiért az Üveghegy királyának a fia szereti, és el akarja venni feleségül. De nagyon vigyázzanak, a cipőt soha ne adják senkinek, mert abban a percben megváltozik a szerencséjük.
Így a tengerlépő cipő nagy becsben volt. Mindig a tükör előtt állt. Ha rásütött a nap, ragyogott, este meg világított. Mikor a király meglátta, annyira megkívánta, hogy majdnem baj lett belőle. De a lakodalmon azt mondta a hat királykisasszony:
– Annak a cipőnek köszönhetjük, hogy élünk, tehát ne bántsa, apám, a cipőt, mert ha valaki másé lesz, mint aki megkívánta egyszer, akkor baj lesz belőle.
Így a király lemondott a tengerlépő cipőről, csak azt kérte, vinnék el egyszer őt is oda, ahonnan a kis menyecskék jöttek. A kislány, most már királyné, azt mondta a cipőnek:
– Menjünk el mindenestül a Kárpátok alá, hadd lássa meg az Üveghegy királya, milyenek a magyarok.
El is vitte a cipő őket. Ott olyan nagy ebédet főztek a tiszteletükre, hogy a király is meg a királyné is belebetegedett a sok töltöttkáposzta-evésbe. A fiatal király folyton ette, eszegette a tyúkhúslevest csigával, szinte megizzadt bele. Na de legalább nem kellett a kislánynak szégyenkeznie. Haj, de jó is volt otthon lenni! A királynak persze hamarosan menni kellett, így ment vele a felesége is, mindenki.
Jó egy cipő volt az, sógor, bár nekünk is volna egy! Ha itt megunnánk, elmennénk arra, ahol nem fúj a szél, és kolbászból fonják a kerítést.
----------
Böjti boszorkány – így nevezték sok helyütt a farsang végén, böjt elején, másutt pedig húsvét táján elégetett szalmabábot, ezzel jelképezve a tél kiűzését, később pedig a farsangtemetés szereplőjévé vált. Néhol bűdi boszorkánynak is nevezik.