Egész Kínában nem volt hozzá hasonló nyilász. Csak a tanítványát, Fin-Mint lehetett egy napon emlegetni vele. S amikor ők távolról nyilaztak egymásra, nyilaik fémvégei csengve és szikrázva ütköztek össze a levegőben.
Egyszer azonban Kínára szörnyű baj szakadt. Az égen hirtelen tíz nap jelent meg, s mind a tíz irgalmatlanul tüzelt, nappal és éjjel egyaránt. Az egész növényzet az utolsó fűszálig leperzselődött, és az emberek meg az állatok fuldokoltak a hőségtől. I vadász látta a szerencsétlenséget, amelyet ezek az égitestek a népre hoztak, és gondolkozni kezdett, hogyan is lehetne megszabadulni tőlük.
Fogta a legerősebb fekete fából készült íját, tíz nyilat helyezett rá, és valamennyit kirepítette, egyiket a másik után, de olyan sebesen, hogy úgy tetszett, mintha csak egy nyilat lőtt volna ki. A levegőben szakadatlan éles fütty hallatszott. S valóban: a nyilak átszelték a levegőt, és mindegyikük belefúródott egy-egy napba.
I lelőtt kilenc égitestet.
De a tizedik nap ijedtében lehanyatlott a bambuszbozót mögé. A földön hirtelen sötét és hideg lett. I nyilász megijedt, sajnálta, hogy egyetlenegy napocskát sem hagyott az égen, és hogy most már senki sem fogja melegíteni a földet. Elgon­dolkozott az új bajon.
Az utolsó nap eközben azt gondolta, hogy a nyilász már elment, s óvatosan felemelkedett kissé, és kikukucskált a föld felett. De amint megpillantotta a lövészt, ijedtében ismét lehanyatlott. I nyilász megörült, hogy egy nap azért még maradt az égen. Összegyűjtötte nyilait, fogta az íját – amelyet ezután a nép „napba találó”-nak nevezett el –, és elment.
Ettől fogva azonban a szegény napocska egyre félt a lövésztől. Felkel keleten, süt egy kicsit, majd újra elrejtőzik nyugaton.
Azóta oszlik a nap nappalra és éjszakára.