A román külügyminisztérium újfent provokációt kiált, amiért a budapesti Országházra is kitűzték a székely lobogót, Titus Corlăţean ismét a bukaresti magyar nagykövetet fenyegeti, de a diplomáciai síkon túl ennél jóval meredekebb javaslatok is elhangzottak. A börtönfülkéből szabadulásra váró Adrian Năstase volt szociáldemokrata kormányfő a parlamenti kapcsolatok befagyasztását javasolta válaszlépés gyanánt, s a külügyi tárca vezetője sietett leszögezni: maga is szükségesnek tartja a román törvényhozás egyértelmű állásfoglalását. Nem kevésbé elrugaszkodott ötlettel állt elő a napokban két Szatmár megyei szocdem honatya: a román nyelv iránti lojalitást szabályozó törvényben egyebek mellett azt szorgalmazzák, hogy pénzbírsággal sújtsák azokat, akik intézményekben, boltban nem beszélnek románul, mi több, vonják meg a román állampolgárságot azoktól, akik a könnyített honosítás révén magyar állampolgárságot is szereztek. A jelek szerint nem csupán a zászló, de a székely megnevezés is sérti a kormányzók szemét: erre utal legalábbis az a razzia, amelyet a brassói fogyasztóvédelmi hatóság tartott a hét végén Csíkszeredában a hagyományos termékek vásárán, ahol sajtóbeszámolók szerint már abba is belekötöttek, ha az árusok magyarul szólaltak meg.
Minden fronton fokozódik hát a nyomás, és az időnként lángra lobbanó román államnacionalizmuson, a soha nem szűnő asszimilációs törekvéseken túl ezúttal komoly tétje van eme offenzívának: az ország közigazgatási átalakítása előtti hatalmi erődemonstrációnak vagyunk szemtanúi, melynek célja egyszer s mindenkorra kedvünket szegni, hogy egyértelműen kinyilvánítsuk Székelyföld autonómiája iránti igényünket. Óriási hiba lenne azonban engedni e nyomásnak, és meghunyászkodva valamiféle kompromisszum után loholni – mint amit a minap némely RMDSZ-es csúcsvezetők meglobogtattak, miszerint jó lenne számunkra egy Kovászna, Hargita, Maros és Beszterce-Naszódból álló közigazgatási régió is (ebben a felállásban a magyarság aránya 50 százalék alá esne!). A zászlóháború, Magyarország szolidaritásának kinyilvánítása folytán a székelyföldi autonómiatörekvések nemzetközi szinten is kezdenek ismertté válni, Bukarestben pedig hosszú évek után immár megkerülhetetlen téma lett. A március 10-i marosvásárhelyi tüntetés újabb alkalmat teremt arra, hogy ennek az igénynek ország-világ előtt hangot adjunk. Élnünk kell e lehetőséggel, mert ha most meghátrálunk, hosszú időre lemondhatunk az önrendelkezés ügyének előbbreviteléről.