A nyolcvanas évek derekán már annyira ellehetetlenedtek az élet- és munkakörülmények, hogy azt gondoltuk, lejjebb már nem süllyedhetünk. Tévedtünk. Kiderült, hogy a földi pokolnak, melybe beleszülettünk, vannak mélyebb bugyrai is. Miután a németeket és a zsidókat kiárusították, az egységes román nemzetállam megteremtése érdekében a magyarok erőszakos beolvasztására, elüldözésére vagy fizikai megsemmisítésére törekedtek. Ezt a célt szolgálta a településrendezésnek álcázott falurombolás is, mely Damoklész kardjaként függött a vidéki lakosság feje fölött. Puszta nemzeti létünk is veszélybe került. Egyre jobban dühöngött a kommunista diktatúra és az elnyomás. Éhezés, nélkülözés és nincstelenség. Megfélemlítés, lelki és fizikai terror. A huszadik század végén, Európa közepén. Megtörtént és megtörténhetett. A nyugati világ örök szégyenére.

— Emlékezz! 1989. december közepén a Tőkés László református lelkész bátor kiállása következtében kibontakozott temesvári ellenállás visszhangja a hivatalos médiában fennálló hírzárlat ellenére különböző csatornákon a Szé­kelyföldre is eljutott. Esténként a Szabad Európa Rádió román és magyar nyelvű adásaiból próbáltunk tudomást szerezni az ezzel kapcsolatos legfrissebb fejleményekről, melyek hirtelen tragikus fordulatot vettek. A szekusok géppuskákkal lőttek a tüntetőkbe. Hullák tucatjai hevertek Temesvár utcáin. Elborzadtunk e döbbenetes gaztett hallatán. Idő kellett, hogy a minket ért sokkból némileg felocsúdjunk. Idő kellett, amíg tudatosult bennünk, hogy elszántságuk és súlyos véráldozatuk ellenére az olajozottan működő elnyomó gépezettel szemben a temesváriaknak egymagukban nincs esélyük a győzelemre. Idő kellett, hogy tudatosuljon bennünk, ha valóban változást akarunk, akkor melléjük kell állnunk. És mi változást akartunk. Körültekintően és megfontoltan kellett cselekedni, ugyanis a kommunista hatalom körmönfont politizálása következtében ezekben a napokban az erdélyi magyarságra óriási veszély leselkedett. Hiszen ahogy a temesvári megmozdulás mérete túllépte az eltitkolhatóság határát, a diktátor és környezete az őket szolgáló média segítségével idegen hatalmak zsoldjába szegődött hazaárulók felforgató tevékenységeként mutatta be az ott történteket. Eleinte csak sugallva, majd nyíltan kimondva, hogy Magyarország áll az ellenséges cselekedet hátterében. Félő volt, ha a továbbiakban is csak Erdélyre korlátozódnak a tüntetések, netalán a székely megyék mozdulnak elsőként, revizionizmussal és románellenességgel vádolnak meg minket, s ekképpen gyűlöletet szítva, egymásra uszítják az ország román és magyar lakosságát. Sátáni tervük sikeres megvalósítása óhatatlanul a magyarság megtizedeléséhez és a temesvári népfelkelés vérbe fojtásához vezetett volna. Meghiú­sításának csak egy módja volt. Kivárni, hogy végre a főváros is felemelje sárba tiport fejét, mert ha ezt megteszi, akkor pillanatok alatt lángra lobbanhat az egész ország, és a diktatúra bukása elkerülhetetlenné válik.

— Emlékezz! Bezárkóztunk lakásainkba, és vártunk. Csigalassúsággal vánszorogtak a feszültséggel telített percek és órák. Reggelente szárnyait bontogatta a remény, talán ma — dobbant nagyot a szívünk —, de esténként a minket körülölelő sötétségben megkeseredett lélekkel kellett megállapítanunk, hogy ma sem fogyott el a románok birkatürelme, s a főváros még mindig csendes. Pedig Temesvárról aggasztó hírek érkeztek. Tömegesen elhurcolt, megkínzott, agyonlőtt emberekről tudósítottak a külföldi adók, melyeket lehalkítva, titokban, de mindenki hallgatott. Mégsem történt semmi. Napokon keresztül.

— Emlékezz! Bukarestben a temesvári megmozdulások elítélésére és a diktátor dicsőítésére összeterelt több százezres tömeg végre nem viselkedett engedelmes csordaként, s a megszokott taps és a vezért dicsőítő jelmondatok helyett kifütyölte ,,legszeretettebb fiát", mikor az megjelent a szónoki emelvé­nyen. Ezzel a mozzanattal kezdetét vette a bukaresti népfelkelés, melynek híre futótűzként terjedt az országban, és hatása sem váratott sokat magára. Székely népünk — bebizonyítván, hogy az ötven évig elszenvedett, lélektipró kommunista diktatúra ellenére még mindig képes bölcs döntéseket hozni — nem sétált bele a számára felállított csapdába, és csak a megfelelő pillanatban adott hangot követeléseinek. December 22-én. Ekkor már forrongott az egész ország.

— Emlékezz! A nehézgépgyáriak indultak el elsőként, a többi gyár és intézmény dolgozóit is csatlakozásra szólítva fel. Az Olt hídján már többezres tömeg hömpölygött a városközpont felé. Tömött sorokban, összeszorított fogakkal meneteltek a kérges tenyerű, villogó tekintetű székelyek. Őseink földjének konok gyermekei. Minden megtett lépéssel nőtt bennünk a félelem. Összes akaraterőnkre szükségünk volt, hogy egymást bátorítva utunk folytatására kényszerítsük magunkat. De sikerült. Le a diktatúrával! Szabadságot! Szabadságot! Éljen Tőkés László! — hallatszott itt-ott egy-egy bátortalan próbálkozás, de idő kellett hozzá, hogy a folyamatosan duzzadó emberáradat is átvegye és magáévá tegye a jelmondatokat, s hangot adjon követeléseinek. Oly sok, hosszú, keserves éven át vártunk erre a pillanatra, hogy most, mikor ütött a cselekvés órája, hihetetlennek tűnt, hogy valóban bekövetkezett. Hihetetlennek tűnt, hogy valóban elérkezett a mi időnk. A kisemmizettek, üldözöttek, megalázottak, megfélemlítettek, félreállítottak ideje.

— Emlékezz! A pártszékház előtti teret hatalmas billenőkocsikkal vették körül, ily módon eltorlaszolva a gyűlölt épület felé vezető utat. A kocsik előtt halálsápadt kiskatonák. Kutató tekintetünk a szekusokat kereste, hiszen ők jelentették az igazi veszélyt, és hamarosan fel is fedeztük őket a székház és a környező épületek tetején sebtében álcázott géppuskaállásokban. Ezúttal sem vállalták a nyílt szembenállást, hanem a rájuk jellemző aljas módon a népharagnak közvetlenül kitett ártatlan sorkatonák háta mögé bújva készültek a velünk való leszámolásra. Érdekes módon a közvetlen, érzékelhető veszély hatására megszűnt a zsigereinkbe eddig befészkelődött agyat-izmot bénító félelem. A halál árnyékában gondolataink letisztultak. Tudatosult bennünk, hogy számunkra nincs visszaút. Vagy győzünk, és megbuktatjuk a diktatúrát, vagy elpusztulunk mindannyian! Éreztük, hogy győzni fogunk, mert egy álnokságra és hazugságra épült, embertelen rendszer ellen indultunk! Győzni fogunk, mert miénk az igazság, mely hatalmas és félelmetes fegyver azok kezében, akik élni tudnak vele! Győzni fogunk, mert megmaradásunkért és fennmaradásunkért, az ősök vérével megszentelt szülőföld megtartásáért harcolunk! Győzni fogunk, ha hiszünk a győzelem lehetőségében!

— Emlékezz! A megjelenését sürgető folyamatos követelés ellenére is késlekedő megyei főtitkár arroganciája miatt a percről percre dühösebb tömeg egyre közelebb nyomult a fegyvereiket kétségbeesetten szorongató katonákhoz. A pattanásig feszült helyzetben bármikor kirobbanható összecsapás megakadá­lyozása érdekében páran A hadsereg velünk van! jelmondatot kezdtük kiabálni, románul, a katonák nemzetiségére való tekintettel. A sokaság némi ízlelgetés után magáévá tette, és hamarosan több ezer torokból hangzott fel dübörögve ugyanez, jótékony hatást gyakorolva a szemben álló felekre. A pártszékház erkélyén kíséretével végre mégiscsak felbukkanó megszeppent párttitkárba pedig belefojtottuk a szót, mikor tőle szokatlan módon magyarul próbált beszélni.

— Emlékezz! A birtokunkba került készülék segítségével fél füllel a bukaresti rádió adását hallgattuk, hátha sikerül megtudni valamit az ottani eseményekről. A hazafias zene vég nélküli sugárzása arra engedett következtetni, hogy a csípős decemberi hideg ellenére a fővárosban az elvtársaknak nagyon melegük lehet. Hosszú percek vagy talán órák teltek el így, míg egyszer csak a rádióadás megszakadt, s ezzel egy időben a megyei vezérkar is eltűnt az erkélyről. Sejtettük, hogy ez nem lehet a véletlen műve, csakis egy számunkra kedvező fordulat kezdete, de azért ezt egyikünk sem mondta ki nyíltan, annyira hihetetlennek tűnt, hogy végre bekövetkezhetett. Sejtésünk hamarosan beigazolódott. A Szabad Román Rádió nevében ünnepélyes hangon jelentették be, hogy a gyűlölt Ceauşescu házaspár egy helikopter fedélzetén ismeretlen helyre távozott. Elcsukló hangon továbbítottuk az emberek felé a hírt, melynek hallatára először döbbent csend, majd hatalmas hangzavar keletkezett. Elsőként a katonák vágták földhöz a sapkájukat és fegyverüket, összeölelkezve az eddig velük farkasszemet néző tüntetőkkel, majd a tömeg — szabad utat engedve az eddig visszafojtott haragnak és gyűlöletnek — behatolt a zsarnokság helyi székházába, törve-zúzva mindent, ami a keze ügyébe került. Lehetetlen volt megfékezni az indulatokat. Egyszerre fakadt fel mindenkiből az elmúlt évek során felgyülemlett indulat. Tönkretett életünk, megpecsételt jelenünk és jövőnk minden keserve. Le Ceauşescuval!, Vesszen a kommunizmus! — üvöltöttük torkunkszakadtából. Pillanatok alatt bútordarabok, különböző kommunista kiadványok, a diktátor házaspár nevét viselő könyvek és az őket ábrázoló fotók, plakátok ezrei borították a teret. Ezekből raktunk máglyát mi, a visszaszerzett szabadság tudatától megmámorosodott lázadók. A székely hegyek alatt fekete füst szállt a szürke ég felé. A Ceauşescu-diktatúra hamvainak füstje.

Sepsiszentgyörgy, 2007. december 19.