Egyháztörténeti kapcsolódások
Csáki Árpád 2001-ben végzett a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem történelem szakán, ahová a Székely Mikó Kollégium tarisznyájával érkezett. Évekkel ezelőtt visszatért Sepsiszentgyörgyre, jelenleg a Székely Nemzeti Múzeum külső tudományos munkatársa, ez biztosítja számára azt a mobilitást, ami nélkül nem tudna maximális hatásfokkal dolgozni: párhuzamosan több kutatást folytat, szereti a négy-öt éves projekteket, eközben el kell jutnia a vizsgált téma helyszíneire, levéltárakban keresi forrásanyagait, szakmai fórumokon vesz részt, s eredményeit természetesen papírra veti, doktori dolgozatát is befejezte, de azt meg kell még védenie. Az elmúlt két évben öt könyvet írt, mondja is, „mostanában nagyon dolgozik”, miközben azon töpreng, a sorban hatodik vagy hetedik a napokban megjelent, Az illyefalvi rendház és könyvei című munkája, amelyben a pálos szerzetesek 1701–1786 közötti illyefalvi jelenlétével foglalkozik.
De vissza az egyetemi szakdolgozat előkészítéséhez: kutatási területként akkoriban ragadta meg az egyháztörténet, „az ugyanis az elmúlt ötven évben nem volt divatos szak­ma, óriási a lemaradás, és nagyon sok a tennivaló, ilyen szempontból nagyon hálás téma, rengeteg újdonságot lehet mondani, ugyanakkor felelősséget is kíván”. Másrészt, míg a múlt század elején megírt, klasszikus művek kizárólagosan felekezetszempontúak, ő maga éppen ezt próbálja elkerülni, a felekezetek közötti együttélést folyamatként vizsgálja, évtizedes, évszázados vonatkozásban. „A XVII. századra azt mondják, a fejedelemség kora, református világ, aztán a XVIII. századot katolikusnak tekintik, ezeket mindig külön tárgyalják, általában nem néznek egy hosszabb folyamatot, hogy két­száz év alatt hogyan alakultak ezek a kérdések.” Az érdekli, miként élték meg vallásosságukat, hitüket az egyszerű emberek – reformátusok, katolikusok, unitáriusok, evangélikusok –, vagyis a közösségek. „Nem fehér és fekete ez az egész, egy kicsit át kell értékelni a történteket, folyamatokról beszél­hetünk, ehhez viszont újabb és újabb forrásokat kell feltárni, ezért az én figyelmem a forrásokra, a levéltári munkára irányul, próbálok olyan adatokat tálalni, amelyek segíthetnek ebben az újragondolásban.”
Vizitációs (egyházlátogatási) jegyzőkönyvekre alapoz, ez az irattípus arról szól, hogy akár a püspök, akár az esperes bizonyos időközönként bejárta egyházmegyéjét, így a dokumentumok két-három évente teljes képet mutatnak arról, hogy milyen az adott egyházközség vagyoni hely­zete, illetve az egyházfegyelmezés, ezek olyan források, amelyeket nagyon sok szempont – műemlékvédelem, vagyis temp­lomjavításra utaló adatok, oktatástörténet, népi vallásosság – szerint fel lehet dolgozni, első könyve 2001-ben már ebben a témában jelent meg.

Élet a levéltárban
Rendszeres levéltári kutató nemcsak Sepsiszentgyörgyön, hanem Kolozsváron, Gyulafehérváron, Budapesten is. Csáki Árpád főként egyházi levéltárakban vizsgálódik, viszont azzal a nehézséggel szembesül, hogy Erdélyben nem alakultak ki vidéki gyűjtőlevéltárak, azaz a kis parókiák iratait nem szedték össze egy-egy olyan hely­re, ahol hosszú távon biztosított a megőrzés és a kutathatóság. Munkája időigényes, nehéz minden kis településre eljutnia, miközben a levéltári anyag szétszóródott. Erdélyben felnőtt egy fiatal történészgene­ráció, csapatban dolgoznak, ugyanakkor jó a kapcsolatuk az idősebbekkel is. Már egy kutatócsoportnyian foglalkoznak egyháztörténettel, ki-ki a maga területével, mert „Szé­kelyföldet nem lehet Kolozsvárról vizsgálni”.
A vizitációs jegyzőkönyvek feldolgozását Orbaiszéken kezdték (ott maradtak meg a legrégebbi, 1677-től keltezett dokumentumok), folytatták Kézdiszéken, az ottani iratok XVIII. századiak, ez a munka most sincs lezárva. Jelentősnek tartja a 2004-ben kiadott, az egyháztörténész Benkő József erdővidéki reformátusok történetéről szóló, 1770-ben megírt kéziratát, ezt gondozta, előszót írt hozzá. A sepsiszentgyörgyi református egyházközséget bemutató köny­ve 2011-ben jelent meg, a pálosok témájával pedig egy 2009-es sepsiillyefalvi látogatása után kezdett foglalkozni, miután az ottani katolikus plé­bánián megtalálta az igen rossz állapotban lévő könyveket. Úgy véli, a páloskutatást érdemes lenne ki­terjeszteni, meg kellene nézni, a XVIII. században miként működött a tövisi, perjelségnek ne­vezett kolostorból irányított többi erdélyi rendház.
Nem tartozik az általa vizsgált, szűkebb területhez, de részt vesz a Székely Nemzeti Múzeum és a budapesti Országos Szé­chényi Könyvtár közös kutatási, illetve könyvkiadási programjában. Száz­ötven évvel ezelőtt ugyanis Pesty Frigyes akadémikus összeírta a Kárpát-medence magyar, élő helyneveit, kilencpontos kérdőívet juttatott el a legkisebb településre is, a helybeliek azokban összefoglalták azt, amit a településről tudnak. Na­gyon sok érdekességet rögzítettek, de az anyag kéz­iratban maradt, s ennek a székelyföldi részét adják ki négy év alatt négy kötetben, most tartanak a másodiknál.
Szintén hosszabb távú munkája a nagyobb családok levéltárainak áttekintése, főképp katolikus főnemeseket vizsgál. Ko­rábban feldolgozta és 2006-ban kötetbe fog­lalta a papolci származású Barabás Samu történész munkásságát, szakmai levelezését. Mint összegez, a szűkebb kutatási területének számító egyháztörténet mellett tudománytörténeti témák is foglalkoztatják, a XVII–XVIII. századot vizsgálja.

Zarándokutak vonzásában
A májusban harmincöt esztendős kutató évente két kötetet jelentet meg újabban, de tisztában van azzal, hogy ezt a ritmust nem tudja sokáig tartani, viszont egyelőre túl kell vállalnia magát, „a határidő a legjobb múzsa”. Munkáját – történészi szemszögből – református egyházszolgálatként is tekinti,  „nem egy dinamikus életforma, aprólékos, rengeteg türelmet igényel, nagyon sok adatot kell ellenőrizni, nagyfokú alázatot kíván, amíg beérik egy-egy kézirat” – vallja Csáki Árpád. De gyorsan hozzáteszi, nem aszkéta, a szentgyörgyi pezsgés, az itteni légkör serkenti a pozitív gondolkodást, van, miből meríteni. Kipróbálná a tanítást is, úgy érzi, az évek során jó előadói tapasztalatra tett szert.
Életének sajátos fejezete három, egyenként több száz kilométeres zarándokút: 2006-ban gyalogolta végig a híres El Camino (Camino de Santiago vagy Szent Jakab-út) klasszikus útvonalát, 2009-ben visszatért egy másik változatra, tavaly pedig az olasz­országi Assisi Szent Ferenc-zarándokúton járt. Májusban megint indulnak Santiagóba, hétszáz kilométeres útra készülnek.
Mindig társakkal gyalogolt a középkori zarándokutakon, első útja meghatározó élménye, azóta úgy érzi, ha egyszer rálépett erre az útra, folyamatosan hívja, vissza kell menni, mert az első napok fizikai fáradtsága után sehol máshol nem tapasztalható érzésekkel szembesül.
„Közvetlen környezetedből kiszakadva – akár két hétre, akár negyven napra –, lehetőséged van arra, hogy magadra figyelj, tedd rendbe gondolataidat, megismered fizikai határaidat is.
Számtalan emberrel és élménnyel találkozol – körvonalazza a zarándoklat lényegét Csáki Árpád –, és ahogy haladsz az úton, gondol­ko­dásmódod is folyamatosan alakul, rájössz, hogy valójában nem kell több, mint egy hátizsák, amiben három ing, három nadrág, három pár zokni lapul. Egyrészt belátod, hogy ennyi elég, ugyan­akkor soha nem vagy egyedül, annyi szeretetet és odafigyelést kapsz, hogy amikor vége van, nehéz visszaszokni a hétköznapokba.
Az úton meg lehet nyugodni, és gyakorol­hatod az elfogadást: már megint fel kell kelni, miközben nagyon fáj a lábam, de a napi adag ki van róva, azt teljesíteni kell. Odafigyelsz másokra, kiegyensúlyozottabbá válsz, már nem vagy annyira ingerült, megbocsátóbb leszel, és nem akadsz fenn hétköznapi dolgokon, megpróbálod leépíteni azt, ami máskor visszahúz.
A zarándokúton tapasztalható pozitív gondolkodást, nyitottságot át kellene valahogy menteni a hétköznapokba, ezért is fontos visszamenni, mert ha az ember időközben itthon felőrlődik, lehetőséget kell teremteni arra, hogy újra jöjjenek elő ezek az érzések, ezekből hónapokon keresztül lehet majd táplálkozni”.