Hiú ábránd lenne azt hinni, hogy a kormány az ország területi átszervezése során azonnal hajlik majd az észérvekre, és a magyar közösség otthonosságérzetének növelése, a magyarok és a románok békés együttélése végett elismeri Székelyföldet autonóm közigazgatási régióként.
Akkor is csak álom mindez, ha valójában ez lenne a természetes – de mily távolinak tűnik a normalitás kies hazánkban, ahol már csak a székely zászló látványa hisztérikus reakciókat vált ki vezető bukaresti politikusokból!
Mégis: végzetes bűn lenne kicsinyhitűen felhagyni a reménnyel, és alkalmazkodási kényszerből, félelemből, számításból, ne adj’ Isten, egyéni érdekből lemondani autonómiaigényünk kinyilvánításáról. Különösen akkor, amikor éppen régióhatárokat rajzolnának Bukarestben – anélkül, hogy e térségek lakóit megkérdeznék, kivel akarnak társulni, hová tartoznak. A vasárnapi, marosvásárhelyi autonómiatüntetés erről is szól: kinyilvánítani együvé tartozásunkat, melyet semmilyen magyarellenes hatalom nem hagyhat figyelmen kívül.
Ezért is rendkívül veszélyes az a tanácstalanságot, zavart sugárzó magatartás, amely az RMDSZ-t jellemzi a közigazgatási átszervezés ügyében. A szövetség csúcsvezetéséből többen is felvetették, Beszterce-Naszóddal kellene társítani a három székelyföldi megyét, majd a Hargita megyei tanács állt elő A-, B-, C-tervekkel, hol Brassó, hol az előbb említett megye mellé sorolva Székelyföldet. Az ilyen jellegű megnyilvánulások egyrészt zavart keltenek a közösségen belül, elbizonytalanítják az embereket, másrészt hatalmas taktikai hibának számítanak: a román hatalom voltaképpen még elő sem állt saját elképzelésével, de mi már jelezzük, készek vagyunk a kompromisszumra? Ilyen alapokról kár is tárgyalásra indulni, a székelyföldi megyéket tömörítő régióról beszélni sem lesz hajlandó a bukaresti hatalom, ha megszimatolja, hogy ennél jóval kevesebbel is beérnénk. Egyértelmű, világos üzenetet kellene megfogalmazniuk vezetőinknek – e tekintetben figyelemre méltó a háromszéki RMDSZ javaslata, mely önálló Erdélyről, autonóm Székelyföldről szól –, azt ugyanis még a szövetség csúcsvezetése is elismeri: a régióátszervezés során érdekeink érvényesítése végett utcai megmozdulásokra lehet számítani.
Kompromisszumok helyett pedig célszerűbb lenne szövetségeseket keresni – Smaranda Enache elismert emberjogvédő például lándzsát tört a történelmi régiók elismerése mellett, az erdélyi románságon belül pedig bizonyára akadnak még olyanok, akik inkább ezen elv mellett állnak ki, mintsem a bukaresti érdekek mentén létrehozott mesterséges térségek mellett. Csak meg kellene őket keresni, ahelyett, hogy eleve tálcán kínálnánk fel Székelyföld beolvasztását olyan közigazgatási egységbe, amelyben már kisebbségben leszünk.