Sovány ugyan még a kora tavaszi koszt a parkban, de még mindig kövérebb, mint amit otthon kapnak. Ezért is csapják ki gazdáik a disznókat, s hogy ne unatkozzanak, kutyáikat is velük küldik: így néz ki egy utazó háztáji gazdaság, három malac, két kutya (az egyik közben kifutott a képből), nyakukba véve a világot, vígan hancúrozva a... városban.
Már-már elfeledett tájkép, hiszen az ember, ha két-három évig nem lát ilyesmit, hajlamos emlékezetéből is kitörölni a még néhány éve eléggé hétköznapi látványt.
És a legszomorúbb az, hogy nincs rá megoldás. A helyi rendőrség kijön ugyan (ha épp akad, aki riassza őket), lefényképezi az ide-oda mászkáló állatokat, aztán nem tud tenni semmit. A folytatásban ugyanis azonosítaniuk kellene a malacok gazdáit, majd a fényképes bizonyítékra hivatkozva megbírságolni őket. Ebben csak annyi a bibi, hogy a disznón nincs rendszámtábla, s ha netán, valami csoda folytán, mégis megtalálnák a sertések és ebek urát, hát az nevetve széttépné az „amendát”. Rajta ugyanis semmit behajtani nem lehet, lévén munkanélküli, instállom, főnök úr, hat gyermeket kell eltartsak s a többi. Esetleg be lehetne fogni a malacokat (kábítószeres lövedékkel semmire nem mennének, a sertés szalonnájában akad meg az altatószer, így az nem hat rá, a módszer kutyák esetében viszont működik), elszállítani, s ha kell gazdájának, hát jó pénzért váltsa ki. Csakhogy... nincs erre alkalmas szállítóeszköze a helyi rendőrségnek.
És ezzel a kör bezárult, marad a tehetetlenség. És a városszerte kövér kosztot kereső disznók újra hétköznapivá váló látványa.
