Esendőségeim és nagyságom az átkosban

Ha az emlékezetem nem csal, csupán két, ma úgy mondanók, szilveszteri elvtársi bulin vettem részt. Ezek közül az egyiket már megírtam, valamikor a 90-es évek elején. Persze, ettől még újraírhatnám a történetet, mert azóta ― most hízelgek magamnak ― új generáció nőtt bele az olvasói életkorba, s igaz az a mondás, hogy egy újszülöttnek minden új. Ezekkel a történetekkel egyébként úgy vagyok ― több mint harminc évig vertem az írógép billentyűzetét, s bő évtizede gyötröm a számítógép klaviatúráját ―, hogy egy adott pillanatban nem tudom, a koponyacsontok körülhatárolta kétöklömnyi térségben tároltam-e az adott történetet, vagy már meg is írtam? Nem vezettem ― sajnos ― sem naplót, nem készítettem írásaimról jegyzéket, és alig őriztem meg régi lapkivágásokat ― ez már önmagammal szemben elkövetett bűn ―, s emiatt gyakran nem tudom ellenőrizni, hogy megjelent-e már valami a kérdéses témával kapcsolatosan, vagy a tökhöz hasonlatos csontdoboz fenekén rejtőzködik-e néhány emlékfoszlány a témáról.

Számítógépem többször is kinyiffant, volt, amelyiknek az agya egyszerűen felmondta a szolgálatot, s a klinikai halálból többé nem tudták visszahozni. Pedig előfordult, szombathelyi szaki vállalkozott arra, hogy újraélessze a tetszhalottat, de sikertelenül. A töméntelen mennyiségű írásból csak néhányat tudott újrateremteni.

Mindennél nagyobb baj, hogy magam is tökfej vagyok, a friss történetek, élmények mind helyet parancsolnak maguknak ott, ahol az agy fészkel, s ezek előbb elhalványítják, széttöredeztetik, majd egyszerűen kilökik a kevésbé markáns történeteket.

A másik elvtársi szilveszterezési história nem ezek közé tartozik: azzal akkora botrányt és olyan elvtársi felháborodást keltettem, amely a későbbiek során kihatott a többi szilveszterezési részvételre. Bevallom, ebben az esetben azt sem tudom pontosan, hogy szilveszter alkalmával esett-e meg a történet, vagy éppenséggel nyár derekán. De nem is ez a lényeg, hanem a történet maga, az elvtársi ünnepélyek és összejövetelek.

Kovászna megyében a Király-váltás után N. F. került első titkárként a megye élére. Valószínű, az is benne volt abban a döntésében, hogy a megyei nómenklatúra tartsa az ojtozi Luka László-féle vadászkastélyban az elvtársi összejövetelt, hogy a gépészmérnök-első titkár kézdimartonosi születésű.

Szóval, mentünk Vasile Luca kastélyához. Emlékszem, hogy egy adott útszakaszon kisvasúttal utaztunk. A történet olyan régi, hogy akkor még működött a keskenyvágányú vicinális. Persze, már a vonaton előkerültek a butykosok jó erős szilvóriummal, amit szegény anyám szerint én soha nem vetettem meg, de ezt mások is mondták, s ha nem mondták, akkor észlelték.

Megyei művelődési mindenesként ― ez ma a megyei tanács kultúrosztályának vagy igazgatóságának felel meg ― a protokoll-lista szerint nekem is ebben a kompániában volt a helyem.

Ebben az esetben is szerencsém volt azzal, hogy feleségem, bizonyos előzetes tapasztalatokra és történésekre hivatkozva, az ilyen helyekre nem kísért el engemet, s emiatt az előre borítékolható botrányokat nem kellett végigszenvednie, vagy ha próbál italozási vagy szómérsékletre bírni, nem ő húzza ki a fércet.

A lényeg az, hogy ilyen alkalmakkor az elvtársak többsége sem vetette meg a felséges italokat, s borban ― főleg pálinkában ― az igazság alapon mindenféle baromságot összebeszéltek, amire rendszerint én nem voltam ,,vevő", s előbb mérsékelt hevülettel próbáltam a szerintem vélt helyes útra terelni a témát, de ha ez nem sikeredett, akkor válogatás nélküli kifejezésekkel védtem a magam (vélt) igazát.

Végül is a történet foszlányait csak azért elevenítem föl, mert ha általánosan érvényes tanulsága nincs is a dolognak, személyes sorsom alakulásában ― ne lepődjék senki meg ― jót tett ez a pityókos állapot.

Az új első titkár ugyanis a következő szilveszterre ismét meghívott az árkosi Szentkereszty-kastélyba. Ez a história már egyesek számára ismerős, de a poén kedvéért próbálom összefoglalni. Ekkorra már a sepsiszentgyörgyi Állami Magyar Színházhoz száműztek, de intézményvezetőként nekem is ott volt a helyem. Az első szilveszteri kabaré cenzurális átverése és előadása után, természetesen, a függöny mögött habzó borral koccintottunk. A Megyei Tükör a Pipecsárdában tartotta a közös szilvesztert, oda is hivatalosak voltunk. De ezt megelőzően hívatott N. F., és mondta, hogy feleségemmel együtt meghív a párt összejövetelére.

Erre én megbocsáthatatlan gorombaságként ― rossz lelkiállapotban voltam az újabb szobordúlásért, amiért eltávolítottak a kultúra éléről ― azt találtam mondani az első titkárnak, hogy ez olyan családi ünnep, hogy ki-ki tartson a maga bandájával. A szó kiszaladt a számon, egy mosollyal sem lehetett már jóvátenni.

N. F. elvörösödött, és valamit motyogott.

A történetet persze közhírré tettem. Az akkori főszerkesztő, Dali Sándor azt javasolta ― néhány pohár szilvapálinka után ―, hogy menjünk át, amúgy is illik felköszönteni az elvtársakat, s anélkül, hogy a témára visszatérnénk, jóváteszem az elkövetett bárdolatlanságot. Ilyen szamárság miatt ne essem ki az első titkári kegyekből.

Igen ám, de a megyei vezérkar nagyjait nem találtuk Árkoson, a bevett szokás szerint elmentek a gyári szilveszterezőkhöz, hogy ezeket sorra véve köszöntsék a munkásosztályt, s beszéljenek az elért ragyogó eredményekről. Mi pedig becseppentünk a megyei vezérkar második vonalának tagjai közé, akik abban a helyzetben leledztek, hogy ha nincs otthon a macska, akkor cincoghatnak az egerek, s bennünket nagy ovációval fogadtak. És finom borokkal traktáltak. Nagy-nagy poharakban. Ugyanis felette élvezték azt, ha valaki más borsot tört a főnökség orra alá, s nekem már akkor annyi elfojtott szoborbotrányom volt, hogy annak híre kelt minden szinten.

A lényeg az, hogy amire visszaérkeztek az elvtársak, arra a bor megtette a hatását. Mondták, hogy álló helyzetben, pohárral a kezemben legalább egy fél óráig bombáztam mindenféle szöveggel az első titkárt. Az, szerencsétlen, hellyel sem kínált, kirakatni sem akart, próbálta halkra fogni a beszélgetést.

Utólag Forró Gabitól, az első titkári sofőrtől tudtam meg, hogy mi lehetett a téma, mert én csak arra emlékeztem, hogy jól ,,beolvastam" a górénak, mert ugyanazon az estén azt mondtam volt Dragoş Jánosnak, a megyei tanács alelnökének, hogy belőlem mindent csinálhatnak, színházigazgatót, kapust, bármit, csak románt nem. János bácsi, amikor ezért játékosan kérdőre vontam, mert bemószerolt az első titkárnál, s ez nem szép dolog, utána éveken át kiabálta az utcán is utánam: Látod, Laji, még nem csináltunk románt belőled! És hahotázva kacagott.

Szóval, restellem leírni, de engem az ital mentett meg attól, hogy többet ilyen helyekre nem hívtak. Hogy ne legyen botrány.

Mert, ha a nómenklatúra tagjaként rendszeresen részt veszek ezeken az elvtársi összejöveteleken, a jó bor, miegyebek mellett ki tudja, mi rakódik rám, milyen páclébe keveredem. Ezeknek a történeteknek egyéb haszna is volt. Széles körben terjedtek, s érzelmileg is honorálták, egyesek akár bátorságot is szereztek arra, hogy ezt-azt szemébe mondjanak a főnökségnek, mint a csíki az ökrének.

Természetesen, senki se gondolja, hogy többé nem szilvesztereztünk. A színház, a szerkesztőség mindig megszervezte a maga mulatságát. Rendszerint valahol rejtett, elszigetelt helyen, erdészházban, vidéki csárdában, ahonnan az esetleges helytelenkedések, a tilos szövegek nem szivárogtak ki, vagy ha igen, ha jelentették is a szigorú vállalathoz a történteket valakik, akkor már ezek megszelídített formában kerültek papírra.

Szilveszter mellett a másik nagy kísértés az augusztus 23-a volt. Nekem sokáig a dísztribünön lett volna a helyem. De ilyenkor elvonultunk a Duna-deltába, s azt is megírtam már, hogy ott iszapból építettünk tribünt, én valék a vezérszónok, s a matéria olyan volt, hogy ünnepi beszédközben a szónok süllyedjen.

Soha itthon felelősségre nem vontak a duna-deltai tekergésekért és a dísztribünről való hiányzásomért. Valószínű, a szilveszterezési jelenetek rögzültek az első titkári szinten, s örültek ők is, mi is, hogy ez a dolog ilyen szépen összejött.

Érdekes, hogy színházi és filmrendezőknek többször is el akartam adni az ötletet, de nem éltek vele.

Ez idáig.

Ui. A mai hivatali szilveszterezések lazábbak és fesztelenebbek, az ételek és italok, az egzotikus gyümölcsök választéka igen nagy, a vendéglátóipar valóságos asztalkölteményeket hoz össze ezekre az alkalmakra. Az óév utolsó munkanapján Sepsiszentgyörgy polgármesteri hivatalának fogadásán vettünk részt. Legalább százan. Tanácstagok, vállalkozók, hivatalvezetők, civil szervezetek, nyugdíjasok, Pro Urbe-díjasok. A felsorolással azt is jelzem, a szilveszteri fogadás arra is alkalom, hogy az évközben nem mindig barátságos viszonyban lévő pártképviseletek, magyarok és románok a barátság poharát emelve koccintsanak. Fotóinkat ennek illusztrálására válogattuk.