Március idusa több mint két évtizede nemcsak a forradalmi megemlékezésekről szól Kézdivásárhelyen, hanem egyben felszólítás a környező települések képzőművészeihez. Felszólítás, hogy meg kell mutatkozni, hogy együtt, egy térben mutatkozzék, ha csak pár hét erejéig is, művészeink újabb és újabb alkotásainak panteonja, bizonyítván hatványozottan, hogy mi magyarok, székelyek vagyunk, és folyamatosan alkotunk, építkezünk, értéket hozunk létre.
Mialatt Marosvásárhelyen nagy tömegek gyűlnek össze létezésünkről tanúskodni és az önrendelkezés mellett felszólalni, addig képzőművészeink az Incze László Céhtörténeti Múzeumban a művészet kifejezőerejével üzenik az eljövendőkben is: létezünk.
165 évvel ezelőtt a márciusi ifjak is a közös anyanyelv, múlt és kultúra tudatában igaz hittel és a feltétel nélküli áldozatvállalás legnemesebb érzésével, bátran vállalták a nyílt konfrontációt. Úgy gondolom, hogy az itt kiállított munkák némelyike is az áldozatvállalásról, a reményről, a hitről tesz tanúbizonyságot. Az első ránézésre oly különböző alkotásokat összeköti valami egészen mélyről jövő érzés: a közös „anyanyelv”, a közös kulturális kapocs, amely fellelhető szinte minden egyes kiállított munkán: néhol nyíltan, máshol rejtett módon, néhol az ősi, keresztény formakincs alkalmazása révén, máshol éppen csak a mű címében. Nyomon követhető általuk múltunk az ősidőktől kezdve, egészen a jelenig.
Deák M Ria gyapjúból készült textil alkotását a keleti mivolthoz való vonzódás hatja át: az Örvény legbelső pontján ugyanis jelen van a keleti filozófia egyik központi motívuma, az egyensúlyt jelképező jin és jang.
Deák Barna nyíltan használja drótnyomat-technikával készült munkáján az olyan ősi szimbólumokat, mint a Nap és a Hold, de a magyarsághoz szorosan kapcsolódó lovak alakja is megelevenedik. Látomásszerű alkotásán átvezet minket az ősi időktől a kereszténység világába.
Ugyancsak a Hold motívuma jelenik meg Sárosi Csaba Holdfogyatkozás című alkotásában, a Napkorong Marosi Jenőnél jellegzetesen, magyaros díszítőelemekkel, vagy a ló, a fenyő motívuma Gyulai Nagy Margitnál, Bartha Árpádnál és Rosinecz Lászlónál. Haszmann Réka stilizált magyar formakincsét új színösszeállításban tárja elénk.
Keresztény középkorunk méltó megidézése lovagkirályunk, Szent László ábrázolása Németh Katalin finom vonalú tusrajzán, akárcsak Köllő Margit szárhegyi templomának együttese, amely szelíden simul a tájra, vagy Szabó H. Tünde Perkő-ábrázolása a kápolna távoli képével.
A keresztény témakörhöz csatlakozik Hervai Katalin grafikája, amely az emmausi úton Kleofást és társát mutatja be, a kételkedés és hit között őrlődve Jézus feltámadása kapcsán. Felnagyított, gondterhelt arcaik között tiszta vonásokkal rajzolódik ki a Feltámadott Krisztus képmása.
Vetró András Szent Márton-öntvénye szintén a hitről és a feltételek nélküli áldozathozatalról szól.
Olyan művészek, mint Ábrahám Jakab, Vetró Bodoni Zsuzsa vagy Sárosi Csaba térségünk jellegzetes építészeti értékeit és formavilágunkat emelik ki kompozícióik révén. Szűkebb hazánk szeretett tájait ábrázolják alkotásaikon Kosztándi Katalin, Balázs István és Albert Sándor.
A kiállított munkák közül néhány továbbra is mementóként hívja fel a figyelmet a 1848–49-es hősökre és forradalmi eseményekre. Ilyen Koszta Ervin Az emberi méltóság fénye című, korabeli beállításokra emlékeztető csendélete, ahol asztalon heverő kard fölött égő gyertya, mintegy tiszteletadás a hősöknek. Kosztándi Jenő Lesz ágyú című alkotása önmagáért beszél, ahogy Zöldes H. Sándor digitális technikával készült, Gyökerek című munkája is a Nyergestetőt idéző hangulatával. Csutak Levente Zajzoni Rab István születésének és halálának évfordulójára készített munkájával tiszteleg a kornak, míg Vetró András személyes kötődésű munkával emlékeztet minket a forradalom éveire: ükapja alakját, Alexy Lajos kassai puskaművest idézi meg gipszalkotásán, akinek nevéhez a hátultöltő puska feltalálása köthető.
Szobrászművészeink is ennek a témának szentelik fából, vasból készült alkotásukat: Éltes Barna nagyméretű, kültéri szobra: A szabadság emlékműve, Vargha Mihály Mártír című alkotása, vagy Kovács Géza beszédes című munkája, a Közrefogva.
Elvont kompozíciójú, különböző technikával készített alkotásokat is láthatunk Albert Levente, Jakabos Olsefszky Imola, B. Hajdú Enikő, Bakó Kinga, Sárosi Mátyás Zsolt, Vetró Bodoni Sebestyén András tolmácsolásában, illetve Miklóssy Mária játékos hangvételű Király és királynő című munkája révén.
Figuratív eszközökkel ugyan, de szintén elvont témát ragad meg Vajna László Érzékenység című alkotásán, akárcsak Ábrahám Imola Emlék vagy a bukaresti Borbély Sándor Letűnt korok zenéje című kollográfiájában. Szintén érdekes színfoltja a kiállításnak a hiú ábránd, az illúzió klasszikus kifejező formájának számító figurák megidézése Vetró András grafikáján, ahol Don Quijote és Sancho Panza karikaturizált alakja követi a látomást, a leheletszerűen kirajzolódó Dulcineát.
Még egy különleges portréról szólnunk kell, amelyet Ütő Gusztáv kiváló festőművészünk készített olajtechnikával, tartozást róva le ezzel. A portré Ádi bácsit, azaz a pár éve elhunyt Kónya Ádámot, néhai múzeumigazgatót, polihisztort ábrázolja nagyon ádibácsis, büszke pózban/testhelyzetben a kék-aranysárga székely lobogó előtt. Az arckép, mint említettem, tartozás, de egyben üzenet értékű is: Ádi bácsi az elmúlt évtizedek ama meg nem alkuvó alakja volt, aki szüntelenül harcolt magyar és helyi értékeinkért, műemlékeink védelméért, megmaradásunkért. Folytatnunk kell ezt a munkát.
Minden évben 15-ére be kell „lakni” kiállítótereinket a közösségünk által létrehozott értékeinkkel, képzőművészeink alkotásaival, a művészeti kifejezésformákkal is jelezve, hogy voltunk, vagyunk és leszünk.
MAGYARÓSI IMOLA
A tárlat április 14-ig tekinthető meg a kézdivásárhelyi Incze László Céhtörténeti Múzeumban
