Voltak nagy és kisebb skandalumok, harcoltak Băsescuval, a demokrata-liberálisokkal, s most, mikor már majd semmi nem maradt az ellenzékből, egyre gyakrabban ke­rülünk napirendre mi, magyarok. Auto­nó­miakövetelésünk, zászlónk kifüggesztése, történelemkönyveink mindig jó okot szol­gáltatnak a felháborodásra, s ha már unalmassá válna, kreálnak új cirkuszt a román nemzeti lobogót, jelképeket semmibe vevő, meggyalázó székelyekről. Napokig erről szólnak a tévék, ezt osztják, szorozzák a megmondó emberek, s alig esik szó arról, hogy mit főznek a bukaresti minisztériumok boszorkánykonyháiban. Illetve ha mégis kiszivárog ez-az, abban sok köszönet nincs, mert vagy átgondolatlan, elsietett, következmények mérlegelése nélkül hozott (tervezett) intézkedésről van szó, vagy olyanról, amely ismét mélyen a zsebünkbe vág.
Tény, a kormány valós munkájának igen nehéz nyomára bukkanni. Pontosabban az, amit láthatunk belőle, elkeserítő. A nagy reformígéretek – közigazgatási átszervezés, alkotmánymódosítás, választási jogrend – egyelőre nem többek ötletelésnél, gazdasági elgondolások nem is mutatkoznak, az egészségügyi miniszter pedig úgy játszadozik a rá bízott ágazattal, mintha saját tulajdona volna, s  kísérletezgetéseinek legfennebb maga látná kárát: meredek ötleteket dob be, előkészítetlen elképzelésekkel áll elő, s Isten őrizzen bennünket, hogy meg is valósítsa azokat. Április elsejétől csak a kórházak által szedett sápot vezetik be, de ki tudja, mi lesz azután?! Nem jobb a helyzet az oktatásban sem, az idei tanév és vizsgák rendje csak azért nem borul, mert menet közben nem módosíthatnak, hogy mi várható jövőre, arról talán még a minisztériumban dolgozók sem sokat tudnak.
Egy szó, mint száz: botrányból botrányba vergődik Románia, s minden jel szerint egyelőre beéri a nép a cirkusszal. Pedig egyre inkább fogytán a kenyér is, nagy kérdés csak az, két égiháború között mikor vesszük észre.