E család feje Nagy József szabómester volt, Makk ezredes itt tartózkodott hosszú ideig, innen szervezte a titkos katonai mozgalmat. A kortárs Veress Sándor Visszaemlékezésében leírja, hogy a szabómester házába „többen jöttek hozzá [Makkhoz] Törökországból, s küldettek általa Konstantinápolyban nyomtatott proklamációkkal Erdélybe”.
Az osztrák titkosrendőrség nagy erőkkel nyomozott Makk József után, végül a szálak elvezettek Nagy lakásához. 1851. december 31-én a csendőrök meglepetésszerű gyorsasággal vették körül a konspirációs házat. Makk épp a kiáltványokat csomagolta, menekülni nem volt ideje. Szerencséje volt, a szabómester nem vesztette el hidegvérét, egy kész nadrágot nyomott kezébe, románul ráparancsolt: azonnal vigye azt a megrendelőhöz. Így sikerült Makknak, mint szabólegénynek, a csendőrök szeme láttára elmenekülnie.
A megmenekülés előzményeihez tartozik, hogy Szarka László, egykori negyvennyolcas főhadnagy – Kossuth megbízottja – a bulgáriai Ruszcsukban egy magyar nyelvű levelet írt Makknak, és csónakkal átevezett a Dunán, hogy azt Giurgiuban postára tegye. Rosszkor érkezett oda, egy egészségügyi karantén fogságába került. A vizsgálat során előkerült a levél, melyet – a román vámtisztek és a karantén szervezői – a bukaresti osztrák követségre küldtek. Makk szerencséjére a havasalföldi román tiszt – kinek feladata volt a levél továbbítása – feleségét titokban elküldte a szabómesterhez. Értesülve a veszélyről, Nagyék eltüntették az összeesküvésre vonatkozó iratokat. A házkutatáson jelen volt a bukaresti osztrák konzul, egy Szentgyörgyi nevű osztrák hivatalnok és a havasalföldi román csendőrség. A szabó­mester feleségének köszönhetően nem tudták megszerezni a mozgalomra vonatkozó dokumentációt: sikerült a szomszéd kertjébe átdobni azt az útitáskát, amely a Makk-féle mozgalom kiáltványait, iratait tartalmazta. Bár a házat, a műhelyt, a padlást felhányták, nem találtak a mozgalomra vonatkozó anyagot. Ám egy Makk-féle nyugta és néhány Kossuth-bankó elég volt arra, hogy a szabómestert feleségével együtt hét napig vallassák, majd Szebenbe rendeljék. Innen Gyula­fehérvárra vitték őket, ahol – háromévi kemény vallatás után, 1855. február 3-án – bizonyítékok hiányában is 15 évi börtönbüntetést szabtak ki rájuk. Makk a házkutatás után nem változtatta meg lakhelyét.

Az első elfogatások
Miután az osztrák kémhálózatnak sikerült a mozgalomban részt vevők egy részéről adatokat szereznie, hozzáfogtak a letartóztatásokhoz. Az első letartóztatásokra, kivégzésekre 1851 decemberében Magyarországon került sor. Erdélyben 1852. január 24-én fogták el a székelyföldi mozgalom vezetőit. Vizsgálati fogságba került Török János tanár, a székely mozgalom vezetője, Gálffi Mihály ügyvéd, Udvarhelyszék titkos irányítója és a háromszéki mozgalom szervezője, Horváth Károly fiatal földbirtokos. Veress Ignácot, Csíkszék megbízottját korábban letartóztatták Pesten. Aranyos- és Marosszék vezetője, Bíró Mihály szabadlábon maradhatott, mert ő volt a besúgó. 1852 nyár elején saját kérésére tartóztatták le, hogy társai ne gyanakodjanak rá. Árulását azonban nem lehetett titkolni, mert a hadbíróságon, Orbán Balázs szavaival „gyakran lett szembesítve a terhesebben vádoltakkal, s azoknak nyíltan szemébe mondotta vádjait”. Máskor a kihallgatások alkalmával a közeli szobában tartózkodva „hallgatta a foglyok feleleteit, s onnan időnként” a kihallgatónak megfelelő kérdéseket fogalmazott meg.
A három vezetőn kívül még kb. hatvan gyanúsított került a vádlottak padjára, köztük három nő, Török Jánosné, Kenderessyné, valamint Hajnal Róza. 1852. június 13-án ismét nagyszámú személyt tartóztattak le. A vallatások közel két éven keresztül tartottak.

Az elfelejtett székely vértanú
Veress Ignác – a Vörös Páter, a csíkszéki mozgalom vezetője – nemcsak Rózsafi Mátyást mentette meg a fogságtól, de aktív szervezője volt az ifjúságnak. Szoros kapcsolatot épített ki a magyarországi mozgalommal is. 1851 decemberében tartóztatták le Pesten, majd Pozsonyban felakasztották. Ezt néhai Árvai József, a Kovászna Megyei Állami Levéltár igazgatójának kutatásai alapján (is) állítjuk. Azért sem tartják nyilván Veresst a székely mártírok közt, mert Orbán Balázs az 1870-ben megjelent A Székelyföld leírása negyedik kötetében a A Postaréten elhantolt vértanúk emléke cím alatti ismertetőben említi ugyan Veress Ignác nevét, mint akit 1852 januárjában tartóztattak le, de amikor részletesen, név szerint sorolja a kivégzettek, az elítéltek és a bizonyítékok „hiánya miatt felmentettek” névsorát, Veress Ignác neve sehol nem látható. Márpedig, ha január 24-én valóban letartóztatták volna, a névsorok valamelyikén szerepelne. Nem mellékes szempont, hogy Veress Ignác a székelyföldi mozgalom öt legfelsőbb vezetője közé tartozott. Olyan ember volt, aki 1851-ben alaposan kivette részét a titkos szervezkedésekben. Orbán Balázs a két sepsiszentgyörgyi vértanú bemutatásánál is tévedett, mert Bartalis Ferencet összekeverte a 15 évi sáncmunkára ítélt Bartalis Istvánnal. Orbán a szentgyörgyi mártírok kivégzésének dátumát is tévesen közli.
Bátran állítható, hogy az 1851 decemberében felakasztott Veress Ignác volt az első székely vértanú. A távoli Pozsonyban kivégzett Veress Ignácról a szabadságharc után kibontakozott terror időszakában, amikor az 1848/49-es szabadságharcban való részvételért több tízezer honvédot soroztak be büntetésként az osztrák hadseregbe, amikor nagyszámú személyt végeztek ki, ítéltek börtönre, nem volt tanácsos érdeklődni.
E család nélküli szerzetes neve kihullt az emlékezetből, melyhez akaratlanul hozzájárult Orbán Balázs is. Az évtizedekkel később készült visszaemlékezések csak a marosvásárhelyi és a sepsiszentgyörgyi – 1854-ben kivégzett – mártírokat tartják számon.   Az utókor tisztelete megilleti az összes székely vértanút, így Veress Ignácot is.
(folytatjuk)