Az észak-koreai fenyegetőzések változatlan intenzitással folytatódnak. Nem kell megismételni, mit jelent ebben a világ talán legsűrűbben lakott térségében egy esetleges atomháború, az egymást leköröző és átfedő humanitárius és ökológiai katasztrófa következményei is közismertek. A térségben egyre nő a nyugtalanság, hiszen az egyik érintett államban, a tavaly természeti katasztrófák által sújtott Japánban még elevenen él Hirosima nyomasztó emléke.
Amerika eddigi háborúi – Irakban, Afganisztánban – mondhatni, hagyományos eszközökkel pörögtek le, s nem is vezettek semmi eredményre, nyomokban sem alakult ki a demokratikus jogállam egyik országban sem. De ha Észak-Korea atomtöltetű rakétákat vet be, és erre megérkezik a reprezentatív amerikai válasz, akkor, ismételjük, elszabadul a pokol, és a világ utolsó kommunista diktatúrája megszűnik. Csakhogy túl nagy lesz az ár, amit a térség fizet ezért, hiszen a sugárzás nem válogat, számára nincsen határ. Mielőtt az amerikai imperializmus világhatalmi törekvései ellen rohannánk ki, próbáljuk legalább megsejteni, mi is a realista magyarázata az észak-koreai rezsim viselkedésének.
Sok elemző szerint Dél-Koreát szeretnék bevonni a játékba, szembeállítani Amerikával. Mások szerint a magyarázat a kommunista diktatúra természetében rejlik. Hamvas Béla, a huszadik század egyik legnagyobb magyar gondolkodója az ötvenes évek elején – amikor segédmunkásként, majd raktárosként dolgozott vidéki építkezéseken, s Kínában éppen beindult, a Szovjetunióban csúcsra ért Mao, illetve Sztálin rémuralma – a következőket írta: „A kommunizmusból a dialógus hiányzik. Ezért lett bornírt és bigott, Lenin óta paranoiás monománia, amelyben az emberek nem szociális egységben, hanem kollektív monomániában élnek, ahol beszéd nincs, csak támadás, védekezés, parancs, engedelmesség, propaganda, agitáció és vizsga...” Azoknak, akik ezt a Dej-, illetve a Ceauşescu-diktatúrában átélték, nem kell magyarázni, azoknak sem, akik szerencséjükre nem élték át ugyan, de olvashatták például az elmúlt évtized egyik legdöbbenetesebb kiadványát, a minden világnyelven és magyarul is hozzáférhető A kommunizmus fekete könyvét. A tanulmányok sorra elemzik a kommunista rezsimeket, összesítve a vörös khmerek, a szovjet és kínai munkatáborok, kivégzőosztagok áldozatainak számát, ami pontosan felbecsülhetetlen, még mindig nem tudunk mindent, de meghaladja a százmilliót!
Kim Ir Szen a maói és a sztálini változatokat kavarta megejtően borzalmas egységbe, kialakítva azt a kommunista mintaállamot, amely annyira elbűvölte Nicolae Ceauşescut. És megvalósította a nagy álmot is, az utódlást, akár egy királyságban, fia, majd unokája, a nagy reformer (?) követte őt a pártfőtitkári trónon, aki állítólag engedélyezte az internethasználatot is. (Persze, feltehetjük a kérdést, hány alattvalója fér hozzá, hány koreainak lehet egyáltalán számítógépe az éhező országban?) A fegyverkezési versenyben, a gazdaságpolitikai őrültségek miatt az ország elszegényedett, a több évtizedes karantén miatt a lakosság elveszítette tájékozódási képességét, és – akárcsak a szeretett vezető és köre – realitásérzékét is. Fenyegetőznek, mintha tényleg nem lennének tudatában annak, hogy mivel is játszanak. Az agyukra ment saját propagandájuk.
