Az V–VIII. osztályos tanulókkal és tanáraik egy részével egy osztályteremben gyűltünk össze. A szokásos bemutatkozás után tisztáztam jövetelem célját: tartsunk közösen egy rendhagyó történelemórát. Egyből vágtunk bele a történések sűrűjébe. Így esett szó a kommunizmus embertelen mivoltáról és az 1950-es években szedett áldozatairól.
Falusi környezetben lévén, többet időztünk a falusi emberek kiszolgáltatott helyzeténél. Szó esett anyagi javaik elkobzásáról, a kötelező beszolgáltatásokról, nagyon sok család kitelepítéséről, a kényszerlakhelyekről, kollektivizálásról stb. Ugyancsak beszéltem az erdélyi magyarság zaklatásairól, a félelmetes fekete autóról, a vallásos oktatás felszámolásáról, az elrománosítási politikáról. Lassan elértünk az 1956-os magyarországi forradalomig. Ismer­tettem okait, a pesti srácok szerepét és a forradalom hatását az erdélyi fiatalság körében.
Magától értetődő volt a folytatás: mindig voltak szabadságszerető emberek Erdélyben és szűkebb pátriánkban is, akik valamilyen formában tiltakoztak az erőszakos intézkedések ellen, illetve másképp gondolkodtak az ország és a székelység dolgairól, mint ahogy azt a hatalom elvárta. Ezen a ponton eljutottunk a megtorló intézkedésekhez is. Bebörtönözték a gazdaembert, aki ellenállt a kollektivizálásnak, az egyetemi hallgatót, aki ragaszkodott a magyar nyelvű oktatáshoz, de még a verselő, esetleg koszorúzó diákokat is – tanáraikkal együtt – , egyházak kép­viselőit, az orvost, a mérnököt, a költőt, a színészt, a képzőművészt, az iparost, munkásifjakat és kivétel nélkül bárkit, aki valamilyen oknál fogva szemet szúrt. Az újabb és újabb „felhozatalról” időben gondoskodott az egyetlen párt és a Securitate néven ismert erőszakszervezet. A vádiratokban rendszerint a következő „bűn­tények” szerepeltek: államellenes cselekedet, szimpatizálás az 1956-os forradalommal, tiltott iratok terjesztése, ellenséges magatartás a kollektivizálással szemben, lázítás a rendszer ellen, a kormány megdöntésére irányuló kísérlet stb.
Néhány érdeklődő diák kérdéseket tett fel, főleg a börtön­élettel, a bánásmóddal vagy a kiszabadulás utáni élettel kapcsolatosan. Már a befejezésnél tartottunk, amikor egy szőke kislány megkérdezte: végül is a bácsit milyen bűneiért ítélték hat évre? Mintha azt kérdezte volna: hol itt a bűn?
Igen, mert felnövekvőben a mai iskolások nemzedéke, és a most 12–14 éves tanulók, akik szabadabb világban születtek és élnek, elképzelni sem tudják, hogy milyen lehetett az az elnyomó rendszer, amely alatt emberek tízezreit – kiskorú gyermekeket is – ítéltek el nehéz börtönre, életfogytiglanra, sok esetben halálra – anélkül, hogy döntő többségüknek valamilyen bűnük is lett volna.
A kislány figyelemmel kísérte az előadást, de az elbeszéltek alapján bűnösnek nem talált. Mi, egykori elítéltek sem tartottuk magunkat annak, sohasem volt bűntudatunk, és ez segített túlélni a megaláztatásokkal teli börtönéveket s az azokat követő állandó megfigyelés és zaklatás éveit, egészen 1989-ig.
A bűnös azért megvan: a kommunista hatalom az, és kiszolgálói, akik hatalmuk fenntartásáért rettegésben tartották a fél világot. Remélem, hogy ez a másféle tudás, amit lehetőségem volt átadni az iskolában,  hasznos és tanulságos volt minden jelenlevő számára.
Zsók László