Nászutunkon egész lakrészt foglaltunk le egy velencei szállodában. Az előszobában csupa virág borított mindent. A nappaliban az asztalkán különleges édességek, gyümölcsök, tészták álltak gondosan előkészítve. Bár ködös, barátságtalan volt az idő, gondolát fogadtunk, össze-vissza sétáltunk Velencében, és megkerestük a Sóhajok hídját. Ehhez az a hit fűződik, hogy miközben áthajózol alatta, a vágyad, amire ott gondolsz: beteljesül. Hajlamos vagyok a kipróbált babonákra, hát „sóhajtottam” egyet. Az volt a kérésem, hogy adjon nekem az Isten egészséget és munkalehetőséget. (Lourdes-ben is ilyesmit kértem.) Hogy Roget mire gondolt? Nem firtattam!
Vacsoráztunk, de nem a szállodában, hanem elhajóztunk egy másik szigetre, a Cipriani vendéglőbe. Ott épp egy nagynevű banda muzsikált. Másnap bevetettük magunkat az üzletekbe. Roget lépten-nyomon vásárolt nekem valamit; egy ruhát, két cipőt... és volt szolga, aki jött utánunk, ő hozta a csomagokat. (Nagy „naccsága” lett Elvirából!) Mire hazaértünk, már tucatnyi ruhám volt, vagy tíz pár cipőm, de útközben férjem – aki alapjában ékszerész volt – bevitt egy szaküzletbe is, ahol ún. gránit ékszereket vásárolt, aztán megtetszett nekem egy kék köves gyűrű, azt is megkaphattam. Végén már szólni sem mertem, mert egész Velencét összeszedtük volna. Szegény szolga erősítést kért a szállodától, egyedül már nem bírta hordozni a csomagokat utánunk. (Ekkor kezdett úrrá lenni rajtam egy nyomasztó érzés: valami bűntudatféle.) Visszatértünk a szállodánkba, vacsoráztunk. Hálószobánkban két külön ágy állt.
Roget alapjában vidám ember volt, jó humorérzékkel áldotta meg az Isten, hát támadt egy ötletem, hogy dobjam meg a párnával. Ő visszadobott! Kergetőztünk a szállodai lakrészben, le az ebédlőbe és fel a lépcsőkön. Dobtam a párnát utána, ő szaladt előle. Férjem világoskék pizsamában, én  rózsaszín selyemben. Pezsgőt ittunk, és lefeküdtünk.
...Na! És most kíváncsi az Olvasó: mi történt a sötétben? Hát semmi az égvilágon! Nem is találtam meglepőt a fejleményekben, mert az imént említettem, hogy Roget beteggondozója a klinikán épp én voltam, tudtam: milyen súlyos férfiproblémával műtötték. Keveset aludtam. Éjszaka felébredtem, és mi mást tehettem: kibontottam sorra a cipőket. Pakoltam, mint ama közmondásbéli Bogdán az üres boltban. Körberaktam magam, és egyenként próbálgatni kezdtem a cipőket. Férjem eközben úgy horkolt, hogy borította össze a házat. Mellette már nem tudtam visszaaludni, így a ruhákat is sorra magamra próbáltam. Billegtem a tükör előtt, de örvendezni nem tudtam. Addig, ha ajándékba kaptam valakitől egy használt ruhát, vagy én vásároltam magamnak, boldog voltam, sikerélményem volt. De így, amikor hektóval ömlik öledbe a szerencse...
Másnap azt mondta Roget, hogy ő nagyon fáradt, de vegyek pénzt magamhoz, és nézzek szét a városban. A nevezetességeket sorra is jártam, aztán ismét vásárlásba kezdtem, ezúttal mindent Valentinnek. Blúzt, nadrágot cipőt, játékszert, csokoládét és ilyesmit.
– Ne haragudj, összeszedtem ezt-azt a kisfiamnak is – mondtam hazaérkezéskor.
– Dehogy haragszom – válaszolta Roget. – Mea culpa! Tegnap a gyermeket bizony kifelejtettük.
– De a lányodat is meg kellene ajándékoznunk! Nemsokára esküvője lesz!
– Igazad van – csapott a fejére a férjem. (Ismét elindultunk az üzletekbe!)
Öt napot töltöttünk így Velencében. A mediterrán tél már birtokba vette a várost, az egyik képen bundában vagyok, és savanyú arcot vágok. Eszembe jutott, hogy Triesztből való szökésünk idején, amikor Velencében várakoztunk pár órát Valen­tinnel, épp ilyen szomorkás, téli idő volt. Akkor is bundában voltam, de a zsebem üres volt, mint a koldusoké. Megállapítottam, hogy ahhoz képest semmivel sem érzem magam boldogabbnak! Ejnye! Másnap hazautaztunk Párizsba, és elkezdődtek a hétköznapjaink.
– Elég volt a szórakozásból! Én is visszamegyek dolgozni – kottyantottam el magam.
– Szó sem lehet róla, kedves Elvira – szörnyülködött a férjem.
– Na jó, akkor még várok egy keveset!
Jött a szolgáló reggel: – Bonjour, Madame! Hogy tetszett aludni? Mit tetszik parancsolni reggelire? (S hát, uram irgalmazz, az ágyba hozták a kávét, az ételt, pedig én ilyesmit nem kértem.)
– Madame, a fürdő kész van – és kivitte a tálcát a reggelim maradványaival.
Egy órát lubickoltam egy akkora hatalmas kádban, hogy kisebb fürdőmedencének is beillett, aztán felöltöztem. A szobalányom már várta a következő parancsot:
– Mi legyen az ebéd, Madame?
– Nem akarok itthon enni!
– Akkor előáll a sofőr, és oda viszi ebédelni, ahová parancsolni tetszik.
–Tudja, mit? Elmegyek a fodrászhoz!
– Mi legyen a vacsora? – forszírozta Ro­seline, mert az ilyesmit idejében tudnia kellett.
– Hát, amit jónak lát, azt készíttessen – válaszoltam kapásból, mire a szolgáló, aki ilyet még nem hallott, hatalmas szemeket meresztett.
Elmentem csavarogni. Férjem este kilenc felé érkezett haza. Első kérdése az volt, jól érzem-e magam, miként sikerült aznapi programom. Én megtartottam az „élménybeszámolót”. Következő reggel ugyanaz a luxuscirkusz kezdődött elölről: a madame mit akar reggelizni, a madame mehet fürödni stb. A házasságba csak egy kis bőröndöt hoztam magammal, de abban minden benne volt, ami kellett az egyszerű életmódhoz. Férjem azt is mondta, oda semmiféle cókmókot ne vigyek. Nem sértődtem meg, de ráébredtem: nekem valóban csak cókmókjaim vannak. A zongorámat azonban átköltöztettem, le is hangolódott, immáron harmadszor, ismét szakértőt kellett hívatnunk. (Ezt a verklit többet hangoltattam, mint amennyit muzsikáltam rajta!)
Következő reggelen már szembeléptem az arisztokrata luxusceremóniával. Korán keltem, lezuhanyoztam, és lementem a konyhába kávézni (én, a naiv!). Megdöbbentett az a riadalom, amit a személyzet soraiban tapasztaltam. Férjem „udvara” hat alkalmazottból állt: két szakács, egy takarítónő, egy sofőr, egy szobalány, aki az én szolgálatomra állt, és egy „valet de chambre”, aki a férjemet szolgálta ki: pucolta a cipőjét, ingeit-nadrágjait vasalta, de Roget a fürdőben szeretett reggelizni és kávézni is, a valet dolga volt mindent előre szervírozni egy kis asztalkára, amit a kád fölé kellett felhelyezni . (Jaj! Még elmondani is fárasztó!)
Nos, azt hihették a szolgálók (vagy minek is nevezzem őket?), hogy én ellenőrizni akartam a munkafegyelmet. Ettől lett a riadalom? Megtudtam, hogy a konyhában nem kávézhatok, csakis előkelőbb környezetben. Hát felmentem a szobámba, oda kértem a reggelit és a kávét. A kék szemű, törékeny termetű, fiatal Roseline, aki az én szolgálatomra volt beállítva, sírva fakadt, úgy kérte a bocsánatot. Rimánkodott: Madame! Az úr meg ne tudja, hogy ő nem volt figyelmes korán reggel, hogy idejében felhozza a reggelimet, a kávémat, a fürdővizemet előkészítse stb. Megsajnáltam a leánykát, önnönmagamat fedeztem fel benne.
– Roseline! Az én nagymamámat is, aki több ezer kilométerre innen a temetőben nyugszik, Rozáliának hívták. Áruld el nekem, Roseline, hogy mi okból félsz tőlem? (Válasz semmi!) Tudd meg: én már tizenkét éves koromban cseléd voltam, otthon. De itt, Párizsban is cselédként kezdtem...
A leány tágra meredt szemekkel, riadtan nézett rám, mukkanni sem mert, hát én folytattam.
– Nem hiszed, amit mondok? Tudod-e, hol van a Rue Tilsit? (Pillantott a szemével!) – Na, én a 14. szám alatt, a legfelső emeleten cselédkedtem, napi egy frankot adtak, és a cselédszobában egy kutyával aludtam... (Láttam a leány tekintetén, hogy nem hisz nekem!) – Roseline! Van egy kisfiam. Valentinnek hívják. Rövidesen megismered, amikor idehozzuk... Én nem is olyan régen vécét is takarítottam az Eiffel-torony alatt, a Concorde téren is. Légy bizalommal hozzám!
Napokig tartott, amíg sikerült közel kerülnöm a cselédlány lelkéhez. Akkor értettem meg a félelem okát. Roget első felesége, aki vidéki, kisnemesi származású francia asszony volt, szerette terror alatt tartani a cselédséget. Ő volt az, aki infarktust szenvedett fürdés közben, és belefulladt épp abba a hatalmas kádba, melyben én habfürdőztem reggelenként... (Hm!)
Három napig henyéltem tehát, de nem bírtam tovább a semmittevést. Felöltöztem, és bementem a klinikára, hogy munkába lépésemet megtárgyaljam. Épp sürgősségbe cseppentem. Bemosakodtam a munkába. Este hétkor férjem hazaérkezett, és nem talált otthon.
– A Madame már reggel nyolckor elment, és még nem jött haza – újságolták a cselédek.
– Nem is telefonált napközben, hogy hol van?
Ekkor jutott annyi szabad időm, hogy a kórházból hazatelefonáljak:
– Drágám! Ma éjjel ne várj! Nem megyek haza! Sürgősségünk van! Épp egyik ismerősöm.
Hallatszott a telefonban, hogy férjembe beakad a lélegzet.
– Dolgozom! Te jól tudod, hogy nővér vagyok, és épp szükség van rám.
– Hogyhogy? De ilyesmi nem létezik! Megyek utánad! – így a férjem.
– Te utánam nem jössz, mert véget ért a látogatási idő, és be sem engednek!
– Elvira, drágám! Annyi pénzed van, amennyi kell! Nem vagy te rászorulva, hogy dolgozz!
– Roget! Dolgozni akarok, mert nem bírom tovább a semmittevést. Én a régi szokásaimból nem tudok kiszállni. És kérlek: ne bántsd a cselédeket. Ők nem hibásak...
Kórházi munkám végeztével másnap reggel hazamentem az én szerény kis lakásomba is, melyet régóta nem láttam. Mindent rendben találtam. Gondoltam: térek egyet a kocsimmal, de aztán lemondtam róla, restelltem levenni a koszos védőborítót. Magamra öltöttem megszokott ruhámat, és térültem egyet a Concorde téren, első Párizsi kálváriáim helyszínén. Hazamenni a Boulevard de Montparnasse 114. alá (a férjem villájába) sehogy sem akaródzott. Aztán betértem a közvécé-üzembe (pipilni). Rám ismertek! Kérdezték: beteg voltam? (Mert bizony eléggé hosszú ideig hiányoztam a „munkamezőről”.) Nem árultam el, hogy miniszterné asszony vagyok, pedig nagy szenzáció kerekedhetett volna belőle.
Időközben megismerkedtem Roget hivatali foglalatosságával is. Fogadásokon vettünk részt. Jean-Pierre Roget büszkén mutogatta fiatal feleségét. Az asszonyok ilyenkor tetőtől talpig szemügyre vettek és összesugdostak, holtbiztos, hogy azt firtatták: a vén szivar ezt a csirkét vajon hol szedte össze. A férfiak körbeudvaroltak. A társasági élet ellen nem volt kifogásom, de otthon egyre inkább nehezemre esett elviselni az úri életmódot. Egy nap azt mondtam a cselédségnek:
– Figyeljenek ide! Hogy is mondta az úr? Mikor jön haza?
– Azt mondta, ma tovább marad, de estére vendégek jönnek, egyik barátja a feleségével – hadarta el  egy szuszra Roseline, a kék szemű „bizalmasom”. (Nosza, levonultam a konyhába!)
– Én maguknak szabadnapot adok mára! De ennyi és ennyi burgonyát hámozzanak meg! A hagymát is kérem megvágni és a húst előkészíteni. Ma beállok a konyhába!
– Jaj! Édes jó Istenem! Madame! Nem lehet ilyesmit csinálni! A miniszter úr kirúg minket!
– Ne féljenek! Vállalom a következményeket. A vendégeknek különleges ételt akarok felszolgálni, ami csakis magyar paprikás lehet.
Embereink elképedve néztek rám, majd egymásra. Sejtettem, mire gondolnak. Arra, hogy a ház régi asszonya nagy hárpia volt, de ez az új Madame egyenesen... nem épelméjű.

(folytatjuk)