Az esetek nagy többségében – olyannyira, hogy már általánosítani lehet – egy sikeres irodalmi, avagy előadó-művészeti alkotás folytatása ritkán éri el az előző szintjét. Legtöbbször még úgy sem, ha az alkotó eleve a folytatás lehetőségében gondolkodik, azaz elvarratlan szálakat hagy. Székely Csabának azonban sikerült überelnie: a Bányavakság irodalmi és színházi szempontból is felülmúlja a Bányavirágot, a Bányavakság olyként kínálja magát mélységeivel és felszínességeivel egyaránt, akárha rendezőre nem is lenne szüksége.
Csupáncsak néhány jó színészre. Ami, persze, messze nem így van, viszont azáltal, hogy a rendezés mint alkotói folyamat az előadásba annyira belesimul, hogy már az sem tűnik utasításnak, egy csattanó hol üljön és mekkora legyen a hatásszünete, éppenséggel a jó rendezői megközelítést bizonyítja. Bár Sebestyén Abának nem kellett vért izzadnia a szöveg húzásával-farigcsálásával. És épp ezért nehéz színházi szempontból értékelni az előadást. Melyet éppen a dráma témaválasztása sodor megállíthatatlanul a siker felé: ugyanaz az Isten háta mögötti, névtelen és elszigetelt kis falucska, ahol ezúttal a hatalomért folytatott harc csalja elő a helyi emberekből többé-kevésbé rejtett énjüket; zavaros világban zavaros elmék, a korruptság csak legenyhébb vétkeik között. Szembesülniük kell napjaink feloldhatatlan ellentmondásaival, nacionalizmussal, erkölcstelenséggel, globalizmussal, és mindezt a maguk módján kell feldolgozniuk. Fogódzót sehol nem találnak, kiutat is csak az italban. Mind-mind olyan jelenségek, melyek körülvesznek bennünket, melyek léteznek, de melyekről beszélni mégsem illik. A dráma – az előadás – nem válaszokat kíván adni, csak felmutatni azt, ami van. És ezáltal akár kényelmetlenné is válhat. Még akkor is, úgy is, ha tudjuk, csak színház az egész. És a szereplők mindent megtesznek, hogy annak is higgye a néző, Szakács László (Ince) a tévéből tanult megélhetési politikusi mesterséget éppoly hitelesen adja, mint az egy szem lányáért aggódó apát vagy a ráutaltsága miatt eltűrni kénytelen lánytestvéréről gondoskodó fivért, de akár az érdekeiért utat vágni a városból odahívott román rendőr szeretetét – mindaddig, míg épp az ő útját nem keresztezi, mert akkor ölni kényszerül. A Bányavirágban is szerepet kapott Nagy Dorottya (Iringó) gyakorlatilag folytatja korábbi alakítását, akkor is a családfenntartót alakította, most még inkább belemerül a kitörni akaró, de a szabadulástól mégis félő, megalázott, elcsúfított asszony szerepébe. Bányai Kelemen Barna (Florin) a Bányavirágban szintúgy játszott, s ha akkor a részeges doktor alakításával „megúszta”, most a magyarul olykor zavarosan, de egészen jól beszélő román nyomozót kell adnia, aki a bunkó rendőr sztereotípiáját is lerombolja, faarccal, de gyors észjárással reagálva a különféle helyzetekben. Ördög Miklós Levente (Izsák) mélymagyarja, bár olykor statisztai tértöltő hallgatásra ítéltetik, erőszakosságával, ormótlanságával játszik rá szerepére, a szerző groteszkre való hajlamát mutatja, hogy végül ő kerül ki győztesen – még ha a gyilkosságban tettestársként is – vetélytársával való párharcából. Czikó Julianna (Izabella), az apja által ajnározott hamvas kislány, aki már kilenc-tíz éve egyetemista, valójában takarítónő egy „hipermarkeszben”, mellékesen kábítószert termeszt az erkélyen, s az ezért járó börtön elől Olaszországba „munkavállaláshoz” induló tőkét kunyerálni hazatérő szőkeség számára természetes, hogy amit az apja nem tud megadni neki, azt kurválkodással szerezze meg. Korrupció és idegengyűlölet – éppoly súlyos és éppúgy jelen levő téma, mint a Bányavirágban az alkoholizmus, a munkanélküliség, az ezekből fakadó öngyilkosság vagy a trilógia harmadik részében, a Bányavízben az egyház szentségtakarásában megbúvó pedofília. Mindez jó adag humorral tálalva, és mégis, előadás után, a rekeszizmok gyakori használatától kialakult görcs oldódásával óhatatlanul előbújik a kisördög: vajon tényleg csak színház az egész?
