Vegyél három egész estés, világhírű természetfilmet, vágd félórásra, tegyél hozzá négy, egymásra hangolódó muzsikust, adj hangszert és mindenféle akusztikus és elektronikus kütyüt a kezükbe-szájukba, helyezd el egy sűrűn frekventált térben (például a Teinben), és engedd, hogy filmfolyam és hanghatásokból éledő zene, muzsikusok a pillanatnyi vizuális élmény sodrában, na meg az elmaradhatatlan, előre csak poharazgató, aztán egyre figyelmesebb közönség egymásra találjon...
A recept egyszerű(nek tűnik), de könnyen élvezhetetlen lesz a mifelénk eddigelé nem forgalmazott „termék”, ha a zenészek nem figyelnek minden idegszálukkal egymásra, a vizuális élmény diktálta rezdülésekre, ha az arányok eltolódnak. S ha túl forróra hevítik a sütőt, egy pillanat alatt „odakozmál” az egész produkció... A négy fiatal sepsiszentgyörgyi muzsikus – Albert-Nagy Örs, Ferencz Áron, Gáspár Álmos és Vitályos Lehel – ugyanis úgy kevergette a recept elemeit, hogy a néző-hallgatónak az volt az érzése: jól összeszokott zenekar és sokszor lepörgetett képsorok találkozásának tanúja. Pedig nem így volt, a pillanatnyi vizuális élményre – a három filmrészlet a Home-, a Mikrokozmosz- és a Vándormadarakból származott – ott, helyben születtek meg az improvizációs folyamok, hang- és zenei hatások finom, s ha kell, harsogó egyvelege, amiben zenészek, de közönség is elmerülhetett: rá-rácsodálkozva egy-egy ötletre, beleborzongva egy-egy képkocka üzenetébe. A „termék” tetszhetett a közönségnek, hiszen a tapsra reagálva, immár film nélkül a kiadós produkció végén a zenészek még két szabadon értelmezett darabban is megmutatták rögtönző készségüket. Az izgalmas produkcióval a fiatalok és segítőik – Kertész János hangosító és Ferencz Anikó, a vizuális anyag összeállítója – új műfajt hoztak Szentgyörgyre. Kíváncsian várjuk a folytatást. (Dánél)
