Kit érdekel, hogy a regényben leírtak valóban megtörténtek-e? – így Papp Sándor Zsigmond, mintegy replikázva a Szabó Róbert Csaba és Benedek Szabolcs által mondottakra, akik mindketten fontosnak tartják a dokumentálást, anyagot gyűjtenek, olvasnak arról a korról, amelyről írni akarnak.
És ez már csak azért is izgalmas, mert Szabó Róbert Csaba novelláskötetének címe Fekete Dacia, alcíme: Erdélyi rémtörténetek, Benedek Szabolcs pedig a Vérgróf című regényéről beszélt – és éppen Papp Sándor Zsigmond több nyelvre is lefordított Semmi kis életek című regénye az, amely a diktatúra és a rendszerváltás mindennapjait taglalja. Hogy is alakul tehát fikció és valóság viszonya az író értelmezésében?
A sepsiszentgyörgyi Huhuuban csütörtök este lezajlott író-olvasó találkozó meghívottjai távolról érkeztek – Szabó Róbert Csaba a Látó főszerkesztő-helyettese „csak” Marosvásárhelyről, Benedek Szabolcs Budapestről, az erdélyi Papp Sándor Zsigmond pedig szintén a magyar fővárosban dolgozik –, azonban a Szonda Szabolcs könyvtárigazgató és Váry O. Péter, lapunk munkatársa által moderált beszélgetés során – amelyet a drámatagozatos diákok, Kocsis István, Kiss Tamás és Vadász Bernadett felolvasása tett színesebbé – az érdeklődők közel kerültek hozzájuk, olyannyira, hogy írói műhelyük titkaiba is belepillanthattak.
Prózaíráshoz fegyelem szükségeltetik, ebben mindhárman egyetértettek, Benedek Szabolcs esetében azért is, mert „civilben” reggeltől délutánig közintézményben dolgozik. Papp Sándor Zsigmondnak saját bevallása szerint is időbe telt átállni az újságírói műfajokról a regényre, megtalálni az új ritmust, ráadásul hullámokban zajlik ez is, kezdetben van az eufória, amikor azt hiszi, írása minden szavát márványba lehetne vésni, aztán az elidegenedés, mígnem szinte ellenséggé válik a könyv. Szabó Róbert Csaba arról is vallott, miként kezdi el önmagát írni a történet, hogy már alkalomadtán a szerzőnek is fáj, hová alakul, adott pillanatban maga is elérzékenyül.
Közös mindhármukban a történet iránti szeretet is, még ha fikció és tények, dokumentálódás viszonyát eltérően is látják. Benedek Szabolcs szerint például a prózaírás egyik alkotóeleme a dokumentálódás, az utánaolvasás, hogy hiteles legyen az az írás, az olvasó pedig ne kételkedjék abban, amiről szó van, meg is történhetett. Ezért a múlt század eleji Budapestet idéző regényéhez rengeteg korabeli szerzőt olvasott, annak alapján rajzolta meg a képet – és ezért nem készül például western-regényt írni. Noha rémtörténeteket ír, Szabó Róbert Csabát a diktatúra rendszerváltáson is átnyúló traumái foglalkoztatják, maga is rengeteg anyagot gyűjt (most például az ozsdolai betyárok történetét kutatja), de alkalomadtán még egy ócskapiacon vásárolt emlékes füzetben szereplő versikében megjelenő túlvilági kéz is áttételesen bekerülhet a történetbe. Eltérően látja a hitelesség kérdését Papp Sándor Zsigmond: mankókra szükség van ugyan, de a szépirodalmi alkotásban, a történetben a tények fikcióvá válnak, az író átgyúrja a valóságot. A cél ugyanis az, hogy arról győzze meg az olvasót: így is történhetett, az író legnagyobb kincse éppen ezért a fantázia – vallja.
