Amikor egyedül vagyok itthon, és nem érzem jól magam, csak megnyomom a gombot a kezemen, és néhány másodperc múlva egy ked­ves hang megkérdezi a vezetékes telefonomon keresztül, mi a gondom: küldjenek mentőt vagy tűzoltót, esetleg riasszák a rendőrséget, ha huligánok verik az ablakot. Ha nem tudom elmondani, mi a baj, telefonálnak a lányomnak vagy a gondozónőmnek, akik öt percen belül nálam vannak. Két hónapja ágyban fekvő beteg vagyok, így még nagyobb a biztonságérzetem. Egyszer nagyon fájt a derekam, és bár tudtam, hogy nemsokára kell jönnie a gondozómnak, úgy éreztem, már nem bírom, beszélni sem volt erőm – riasztottam, és néhány perc múlva jött a gondozóm, a lányom, besúrolták a hátamat, és már jobban tudtam aludni. Dicsérem a Diakónia Alapítvány alkalmazottjait a barátságos hangjukért, és azért, amiért a hívás után érdeklődnek az egyedül élő, idős embertársaik egészsége iránt. Hála és köszönet minden tettükért.
KOVÁCS MARGIT, Sepsiszentgyörgy. Egyszerűen nem tudom megérteni azokat, akik az erdőben, mezőben, parkolóban és egyáltalán mindenhol ott hagyják a szemetüket. Sokszor elegáns, drága autókból kiszálló, kicicomázott urak és hölgyek is elégedetten trónolnak az általuk létrehozott szeméthalmokon, és eszükbe sem jut, hogy egy zacskóba gyűjtve a legközelebbi városszéli kukáig elvigyék a kiürült csomagolóanyagokat, üvegeket, ételmaradékot. Mások a gondosan összegyűjtött hulladékukat fordítják ki, ahol érik, pedig annyi erővel egy lakótelepi konténerig is elvihetnék. Inkább, mint az erdőbe! Olyant is láttam, hogy a falupatak mentén többzsáknyi szemetet felcipelt valaki olyan helyre, ahonnan az első eső visszaviszi az egészet a faluba, talán épp a saját kertje végébe. Az autókból menet közben kihajított műanyagokról ne is beszéljünk: ezek a mi turistacsalogató látványosságaink. Ezek az emberek nyilván nem gondolnak arra, hogy az a rét vagy erdő is valakié, ők pedig csak vendégek, de valószínűleg nagyon felháborodnának, ha az ő kertjükbe vagy lakásukba látogatók ugyanolyan lazán a földre dobnának mindenféle undorító, mocskos dolgot.
KOVÁCS GYULA, Sepsiszentgyörgy. A múlt héten lezajlott Szent György Napok­ról volna néhány észrevételem. Nagyon hiányolom, hogy nem indítottak helyi tévéadást ez alkalommal, hogy azok az idős, mozgásképtelen vagy beteg személyek is követhessék a különböző rendezvényeket, akik a tömegbe már nem tudnak kimenni. Amúgy is kár, hogy megszűnt a sepsiszentgyörgyi tévéadás, voltak érdekes és hasznos műsorai. A saját értékek hátraszorulását is fájlalom: több népi és magyar zenét szerettem volna látni, és kevesebb idegen nyelvűt, hiszen nem attól leszünk nagyobbak, hogy sokak által nem is értett, olykor egyenesen visszataszító előadásokat részesítjük előnyben, amikor nekünk is vannak szép nótáink, és amelyik nemzet nem becsüli önnön kultúráját, az vesztésre van ítélve. Megbotrán­koztatóan sok volt az angol elnevezés (beatbox, karaoke, retro party stb.), így nem csoda, hogy a fiatalság nem ismeri és értékeli az egykor mindenki által ismert dalokat: Fürdik a holdvilág az éj tengerében, Fa leszek, ha fának vagy virága, Nem ver meg engem az Isten és még sorolhatnám. Néze­tem szerint lehetett volna egy nosztalgiaestet is szervezni a három színpad valamelyikén, a hatvanórás elfoglaltságban elfért volna két óra ebből a műfajból. Talán jövőben?
VERESS PÁL, Sepsiszentgyörgy. Ár­kos község nap mint nap virágzik és fejlődik, mert olyan emberek vezetik, akik mindent beleadnak. Mindannyian a hely szülöttei, és tudják, hogy mit kell tenniük a faluért. Az utóbbi években megszépült a köz­ségháza, az iskola, a templom és az óvoda is, ahova központi fűtést szereltek, hogy a kicsi gyermekek télen is melegben legyenek. Arra kérem szülőfalum lakóit, tiszteljék és becsüljék meg vezetőiket, mert nem könnyű feladat az övék; remélem, hogy még sokáig lesz erejük így dolgozni.