Kisborosnyón szárközépig érő latyakban araszol a jó szolga, az ilyen utakra gyártott Dacia, s velem szembe tolja egy sihederkorú legényke a bicajt. Jóképű, barna bőrű srác. Majdnem magától áll meg a kocsi, hogy megkérdezzem, nem elég a kendertarisznyát cipelni, még ezzel a bringával is kínlódsz a sárban? Nevet.
Nem mondom meg, hogy tulajdonképpen a valamikor jómódra valló tömzsi, rakott kő (vagy tégla) kapulábak érdekelnek. Azokat akarom lefotózni.
Faggatom is a nagylegényt, miközben előveszem a fényképezőgépet, hogy merre járt, s miért teszi le a tarisznyát a kerítés mellé?
— Hogy azt ne fényképezze — feleli. — Miért, mi van benne? — Egy kenyér s egy üveg bor. — A bor kinek, s minek? — Apámnak — szalad szembe velem a válasz.
— Hányan vagytok testvérek? — faggatom tovább. — Hatan. — Melyik hány éves, és hogy hívják őket? — kérdezem, mert a válaszból sokféle következtetés levonható. — A néném, Góga Márta tizenhat éves. Én Levente vagyok, tizennégy éves. Barni tizenegy, Kinga nyolc, s Dalma egyéves és kilenc hónapos. Ennyi.
(Illesse dicséret a kisborosnyói lelkészeket és a tanítókat, és természetesen a szülőket is, hogy ilyen nevű gyermekeket tartanak keresztvíz alá. Néhány év múlva falvaink lakosságának egy részét ők alkotják majd.)
— Szüleid mivel foglalkoznak, s miből élnek? — Segélyből. (Nem azt mondja, mint máshol, hogy ,,szocsiálból", azaz szociális segélyből.) — Mennyi az a segély? Meg lehet élni belőle? — halmozom a kérdéseket. — Kevés — érkezik a válasz. — Egymillió s valamennyi. Ebből kell megélni.
— Kié ez a módos kapu? — tágítom a kérdések és érdeklődésem körét. A válasz meglep: A Joós Elek kapuja volt. Eladták.
Másoktól tudom, hogy ez az egész falurész valamikor a Tompa családé volt. A Tompa-kúria, amely a 60-as években adta be a szó szoros értelmében a derekát, már a múlté. Még szerencse, hogy virágos reneszánsz faragott kőportálja bekerült a Székely Nemzeti Múzeumba. 2008 a Magyar Reneszánsz Éve. Mátyás király korát és ennek székelyföldi utóéletét tiszteljük a gesztussal. Ezzel egybevetve Kisborosnyó mai helyzetét és állapotát, nem mondhatnám, hogy túl sok lenne abból, amivel dicsekedhetnénk. Az egykori kúriák tőszomszédságában szegényes putrik, ócska bringák, kopott kenyeres tarisznya, sár és latyak, de ez a Levente gyerek a maga négy osztályával — megkérdeztem — szimpatikus és értelmes, hisz máshol előfordul, hogy jól öltözött felnőttek sem tudnak válaszolni a legegyszerűbb eligazító kérdésre.