Frank Sinatra dalait énekelve erőteljesen magára, illetve zenekarára irányította figyelmünket a sepsiszentgyörgyi Pakot István. Noha zenei pályája már évek óta követhető – fellép a Snaps Vocal Band és a TransylMania zenekarban is –, azt állítja magáról, egyelőre tanuló énekes, miközben egyértelmű, hogy hangjával már most igen magasan kiemelkedik. Zenetanári diplomáját szögre akasztotta, nemcsak azért, mert a szabadság számára fontosabb az intézményes korlátoknál, hanem főleg azért, mert folyamatosan muzikális adottságait fejleszti, útját dzsesszénekesként szeretné járni.
Pakot István huszonöt esztendős, érzékeny, örökmozgó lélek, Sepsiszentgyörgy egyik legtehetségesebb fiatal énekese. Cseperedéséről meséli, rakoncátlan gyermekként olykor magaviseleti osztályzatát is levonták, de általános iskolás diákként már a Laudate egyházi kórusban énekelt. A Mikes Kelemen Elméleti Líceumban kezdett kinyílni, szerette az ottani „kulturális pezsgést”, főként az irodalom s a zene okán. Alaposabban kezdett énekelni, szerepelt az iskola kórusában, tizedikes korában pedig Cserkész Emese meghívta a 2003-ban alakuló Snaps Vocal Band együttesbe, ő volt az „egyetlen fiatal zöldfülű” a csapatban, később a zenetanárokból álló Pro Musica kamarakórus is soraiba vette. Ezt is kihívásként tekintette, mert „én voltam a legamatőrebb, kottát sem tudtam olvasni, csak nagyon jó volt a fülem”. 2006-ban érettségizett, s bár már a Mikesben is bátorították, alapozzon énekhangjára, félt ettől, nem volt elég önbizalma. Líceumi diákként kórusénekléssel foglalkozott, s egyetlen célja az volt, hogy miután végzett, elmehessen egy évig Olaszországba tanulni. Különleges iskolát szemelt ki magának, a Firenze melletti Loppiano városkában a Fokoláre Mozgalom képzésén vett részt (a focolare olasz szó jelentése tűzhely, az egyházi alapokra épülő intézmény létrehozója Chiara Lubich). „Nagyon nyitottan” tanítanak ott fiatalokat, családosokat, papokat, szerzeteseket, ő maga is különféle témájú – etikáról, morálról, filmművészetről, koreográfiáról stb. – és olasz nyelvű előadásokat hallgatott, folyamatosan közösségben éltek, ott lévő nemzetiségek szokásait s egymást elfogadva. „Manipuláció volt a jóra, a szépre, minden az aranyszabály – tedd azt másnak, amit magadnak is szeretnél – szerint történt”.
Hazatérve 2008–2011 között zenepedagógiát tanult a brassói zenei egyetemen, erre nehezen szánta rá magát, pótolnia kellett a hiányzó zenei, zeneelméleti képzést, s úgy érezte, hátrányban van azokkal szemben, akik már az iskolában zenei tanulmányokat folytattak. A Cenk alatti városban diákként rendszeresen foglalkoztatták, több kórusban énekelt, sokat dolgozott Stephen Schlandttal, a Fekete templom orgonistájával is. „Nagyon szerettem, mindent beleadtam, azt éreztem, a sok kóruséneklés tapasztalatot, magabiztosságot ad” – magyarázza, megjegyezve, csak rápillantott a kottára, s már meg is oldotta az éppen aktuális feladatot. Mégis úgy érzi, az egyetemen autodidaktaként tanult énekelni, ha nincs benne elkötelezettség, érdeklődés, diplomájával mehetett volna pincérkedni.
Lényeges fordulatot a 2011 nyarán szervezett sepsiszentgyörgyi dzsessztábor hozott életében. Akkor tavasszal a színház előcsarnokában már tartott egy bemutatkozó koncertet, zenész barátai társaságában előadta magyar és angol nyelvű kedvenceit, ám a táborban szembesült először azzal, mit jelent elmélyültebben gyakorolni egyetlen dalt. Ott hallotta először „külső füllel” saját magát, s elhatározta, „ennél csak tovább” mehet, komolyan kezdett foglalkozni könnyűzenével. Bár az egyetem elvégzése után is biztatták, folytassa tanulmányait Bukarestben, magas baritonja – az egyetemen még tenor volt, ám azt „elcigizte” – alkalmassá tette volna akár külföldön is az operaéneklésre, hazajött. 2011-ben felkérték, énekeljen a TransylMania zenekarban, ezt újabb kihívásként elvállalta. Énekelt a Kézdivásárhelyi Városi Színház Az úr vadászni jár című szilveszteri előadásában, 2012-ben pedig elkészítette Szalonspicc című „szalonzene” produkcióját, régi magyar filmdalokkal, operett- és musicalrészletekkel. Ez „könnyen mozgatható”, Lőfi Gellérttel és Éltes Áronnal azóta is játsszák, közismertté, kedveltté vált.
Jól beszél olaszul, évente ősszel két hónapot Olaszországban dolgozik, almát szed – kedvenc munkája –, majd favágással, kerti munkával is foglalkozik, ez tette lehetővé, hogy egyetemre járjon. Fontos számára ez az időszak, egyszerre munka és pihenés, mert a napi nyolc óra után olvas, zenét hallgat, vasárnaponként a Dolomitokban kirándul. Ez teszi helyre lelkileg, szellemileg, frissül, töltekezik, ilyenkor elmélyülten gondolkozik életéről, hivatásáról. Internet, telefon nélkül már hat „őszi vakációt” töltött Itáliában, a tavaly érett meg benne a Sinatra-előadóest gondolata. Ennek előzményeként a 2012-ben tartott dzsessztáborban megtanult egy igen nehéz, balladaszerű dalt, nemcsak a mércét helyezte magasra, hanem megalapozta Alias Sinatra című, 2013 áprilisában bemutatott műsorukat is. Azt érezte ugyanis, szeretne már egy „nagy kaliberű” produkciót, ami segítené abban, hogy végérvényesen elfogadja, ilyen adottsággal életútja csak az éneklés lehet. Gyermekkora óta kedvence Frank Sinatra, olvasott életéről, toborzott kilencfős „kisvárosi nagyzenekart”, s több hónapos munka után megszületett az előadás. Sinatra mintegy két tucat dalát énekli angolul, „abszolút sikeresnek” érzi a produkciót, azért is, mert zenésztársaival együtt közös igényként fogalmazták meg, a lehető legjobbat hozzák ki magukból. Ő maga menedzselte a műsort, emiatt gyakorlásra maradt a legkevesebb ideje. Minél több helyen szeretnék bemutatni, elviszik a csíkszeredai dzsesszfesztiválra, de június 27-én fellépnek vele a sepsiszentgyörgyi múzeumi kultúrkertben is. Jók a visszajelzések, ez bátorságot, önbizalmat ad neki. Szeretné, ha a szentgyörgyiek sajátjukként, még jobban felkarolnák ezt a produkciót, s annak is örülne, ha a városháza kottavásárlással támogatná őket.
Pakot István „tanuló énekesnek” tartja magát, számára a dzsessz a legnagyobb kihívás, „ha nagyot álmodok, ez a legkeményebb célom”. Egyelőre azonban azzal szembesül, a kétszáz lejes koncertgázsiból nem igazán lehet megélni, ennyi pénzért „jobb helyeken nem is zenélnek, Szentgyörgyön hibás ez a rendszer”. Bár lokálpatrióta, két évet ad magának, hogy itthon megtanulja, amit csak lehet, de tisztában van azzal, hogy itteni lehetőségei végesek. Ha nagyvilági dzsesszt szeretne angol nyelven énekelni, úgy érzi, vándorbotot kényszerül majd ragadni, „edzőtáborként” akár hajón is vállalna fellépést, mert az éneklés szempontjából „extrém sportnak számít”. Leginkább a soul és a groove műfaj vonzza, a dzsessz nagyon dallamos, szerethető változatának tartja. Azt vallja: „az éneklés a legkeményényebb kihívás az életemben, ettől vagyok a legmagasabban, de a legmélyebben is, lelkem a legkeményebb szélsőségeket a zenében éli meg”.
