Álom, álom, édes álom,
Szállj le rája könnyű szárnyon,
Szempilláit fogd le lágyon,
Álom, álom, édes álom.
– Ki dalolgat itten? – kérdezte Gabika, amikor már nagyon sokáig hallgatta az altatgatót. – Ki cirógatja az arcomat?
Szellőcske nagyot kacagott.
– Lirum-lárum, pajtikám, nem ismertél, ugye, rám? Szellőcske az én nevem, vidám az én életem. Hipp-hopp, ide-oda lebegek, hűsítem a meleget, enyhítem a hideget, virágokat ringatok, pilléket csókolgatok, kergetőzöm a madárral, rétek, erdők illatával a levegőt frissítem. Aki engem nem szeretne, nincsen olyan senki sem.
– Ejnye, de csak jó is teneked, kedves Szellőcske! Egész nap futkározol, bújócskázol, hintázol, danolgatsz. De hát iskolába nem kell neked járnod?
– Nem ám, mert én még kicsike vagyok, de ha akkora leszek, mint a bátyám, akkor majd én is megpróbálkozom vele. Tudom, hogy örülnek majd a gyerekek, ha letörülgetem az arcukról a verejtéket, amikor nehéz lesz a számtanfeladat.
– Hát bátyád is van, Szellőcske?
– Van bizony, az csak a mulatságos fickó.
– Ej, de szeretném megismerni!
– No, megállj, majd előhívom, hogy mulattasson. Nekem úgyis másfelé van dolgom. A szegény föld népét kell megnéznem, azokra nagyon ráfér egy kis hűs fuvalom.
Szellőcske megrázkódott, egyszer-kétszer belefújt az aranysípjába, hát, uram teremtőm, egyszerre táncolni kezdtek a falevelek, s fönt az égen szép lassan ballagni kezdtek a bárányfelhők. Megér­kezett Szel­lőcske bátyja, ő táncoltatta a leveleket, ő terelgette a fellegnyájakat. Gabika örömmel kiáltott elébe:
– Nini, te híres, hiszen én ismer­lek! Te vagy a Szelecske, te szoktad olyan magasra felvinni az én sárkányomat. Hát mi jóban fáradsz?
– Ss, sss, sss, sóhajtok, szélmalmokat hajtok; sss, sss, a vízen a hajót repítem; sss, sss, sss, segítek a búzát szelelni; sss, sss, sss, madárnak tengeren átkelni; sss, sss, sss, a harangszót szétvinni messzire; sss, sss, sss, az Istennek ő dicsőségire.
– Hát még mit tudsz, Sze­lecske?
– Borbélytányért táncoltatni, kalapot lekapogatni, homokhegyet rakosgatni – de jaj nekem, sietek, bátyámuram közeleg!
A kék szemű fodormentavirágok ijedten lapultak a földre, a vadszőlőágak jajgatva verődtek össze, recsegett-ropogott Gabika feje fölött az egész lugas. Olyan sűrűn hullott a homok, mint az apró szemű eső, s valami ijesztő bömbölés hallatszott a levegőben.
Böm-böm-böm, aki tud,
Jól teszi, hogyha fut
Sebesen előlem.
Aki nem tud, elviszem,
Hihihi, hahaha,
Senkinek sincs kegyelem.
Villámostort forgatok,
Mennydörög, ha pattogok,
Rázkódik a föld bele,
Hühühü, hehehe.
Ha dobog a lovam lába,
Por kavarog a nyomába’,
S a fejemmel elérem
A felhőket az égen.
Hahó, hahó, hahó!
Ki robog, ki sivít, mi dörög?
Lábam alatt a mező dübörög.
Huj, huj, mi ropog?
Erdő csikorog.
Akire én ráfújok,
Elszalad, meg nem áll,
Én vagyok a Szélkirály!
Jaj, jaj, jaj!
A Szélkirály
Gabikának ijedtében elállt a szíve verése. Szeretett volna elszaladni, de meg se bírt mozdulni. Sikoltani akart, de egy hang nem jött ki a száján. Jaj, istenem, mindjárt elviszi a Szélkirály. Már érezte a hideg leheletét a homlokán, már a kezét is megfogta, hát amikor a szemét kinyitja, akkor látja, hogy apuka keltegeti, ő fogja a kezét.
– Szaladjunk, öcskös, mert mindjárt elkap bennünket a Szél­király. Hadd tegyelek a zsebembe, hogy meg ne találjon.
Alig értek be a tornácra, mindjárt kitört a nyári zivatar. Lángolt az ég, rengett a föld, sírtak a felhők, csikorogtak a fák, amerre a hatalmas Szélkirály vágtatott.
De Gabika már nem félt tőle. Ott ült az ablaknál édesanyja ölében.