Hatvanévesen, a nyugdíjba vonulása utáni két esztendőben írja meg a magyarországi Dombóváron rendhagyó írói szociográfiáját Földi István Kézdivásárhelyről, a hajdani szülővárosról és annak egykori embereiről és eseményeiről. Hazájától távol, több mint ötven év távlatából, a gyermekkori emlékekre, saját memóriájára hagyatkozva veti papírra a hosszú ideig kéziratban maradt, könyv formában csak a szerző halála után szinte negyven évvel napvilágot látó munkáját.
Közvetlenül a második világháború után kerül el szülővárosából, ahol addig, a két háború közötti román világban, zsebében a budapesti Képzőművészeti Főiskola nem honosítható diplomájával, iparművészként, bútortervezőként, színpadi díszletek, függönyök készítőjeként, majd az Ipari Tanonciskola tanáraként, iskolai titkáraként és bentlakási felügyelőjeként volt kénytelen tevékenykedni. Közben, mint állandóan izgő-mozgó ember, aki hasznossá szeretné tenni magát a közössége számára, életre kelti a helyi Kézdivásárhelyi Sport Egyesületet és az Önkéntes Tűzoltók Egyletét. Újságíróskodik a helyi Székely Újságnál, majd Székelyföld címmel saját lapot is indít. Ez utóbbi újságírójaként havonta végigszekerezi a háromszéki falvakat, hogy gondjaikról-bajaikról első kézből beszámolhasson. Ismeretterjesztő előadásokat szervez a környező falvakban, közben meg nemcsak kiterjedt publicisztikájában, de szépirodalmi műfajban, novelláiban, regényeiben is megörökíti a tapasztalatait, a szívéhez oly közeli környező világot. Első regénye, a Nemere-fúvás 1937-es kolozsvári megjelenése után, Gábor Áron kultuszának ápolójaként, az egykori hős emlékét is feldolgozza egy történelmi regényben és egy színműben is (1942). A kicsi magyar világban, 1940-től végre elfoglalhatja a képesítésének megfelelő állást, előbb a Leánygimnázium tanára, majd rövid időre Háromszék vármegye művelődési titkára lesz, de a háború őt is, mint sokakat, nyugatra sodorja. Közvetlenül a második világégés utáni zűrzavaros időkben Budapesten, Domokos Pál Péterrel együtt, a Vallás és Közoktatásügyi Minisztériumban kap „valamelyes tanügyi beosztást”, majd a bonyhádi, a teveli iskolát vezeti, utóbb a dombóvári iskola tanára és igazgatóhelyettese egészen nyugdíjazásáig.
Ha valaki arra kíváncsi, hogyan éltek, dolgoztak, vigadtak a múlt század elején az olyan ötezres lakosú (ma 18 000) vargavárosban az emberek, ha a kisvároska akkori mindennapjaiba is bepillantást szeretne nyerni, feltétlenül vegye a kezébe Földi Istvánnak ezt a szülővárosa, szülőhelye iránti nagy-nagy szeretettel és apadhatatlan nosztalgiával megírt munkáját. A szeretet, a nosztalgia azonban édeskevés volna, ha nem társulna ebben a város- és gyermekszociográfiában (hiszen kisgyerekkorát írja meg, az egykori gyerek szemével láttatva az akkori mindennapokat) a szerző kivételes érzékenységével, plasztikus ábrázoló és láttató erejével, és nem kevésbé jó tollával meg ízes nyelvével.
Milyenek is voltak az egykori hetivásárok, ahol még a felvert sátrak sorrendje is eleve meg volt határozva? Milyen volt az atyai asztalosműhely? Milyen az akkori mesterek, segédek, inasok élete? Hogyan és hol szórakoztak az akkori emberek, mit ettek, milyen volt a száz évvel ezelőtti helyi vargák természete, akiknek nagy többsége Kossuth-párti, függetlenségi, tehát ’48-as volt, és akik szidták Bécset, mint a bokrot, a nemzeti függetlenséget vallották, „ugyanakkor a bécsi bőrgyárak termékeiből készítették árucikkeiket, s a banklitól a strupliszalagig német névvel nevezték a mesterség szerszámait, kellékeit”? Egyebek mellett ezekre is választ kapunk a könyvből. De a városka nagyszámú iparosai: tímárok, asztalosok, mészárosok, szűcsök, kereskedők, úri szabók, varrónők, fűszeresek, iparűzők és szolgáltatók, meg sokféle egyebek (kovácsok, kerekesek, bádogosok, szíjgyártók, kárpitosok és kocsifestők, mézeskalácsosok, temetkezési vállalkozók, patikusok stb.) is Földi tollára kerülnek; és rendhagyó események, történések is Kézdivásárhely életéből, például, amikor befut az első autó a piactérre (1908); vagy amikor a legelső labdarúgó-mérkőzést, az „első kétkapus játékot” tartják 1912-ben a Nagy Ferenc-réten. Külön fejezetet szentel a vendéglátóiparnak: egykori szállodák, kávéházak, mulatóhelyek sorakoznak egymás után, a szegényes helyek között a Kicsimama kifőzdéjével, amely éppen a mi utcánkban, a mai 43-as udvartérben működött. Végezetül pedig a kis vásárváros közeli vidékét tekinti át aprólékosan: az egykori Csiszárfürdőt, a Fortyogót és a Katrosát, a kézdivásárhelyiek kedvenc fürdőző- meg kirándulóhelyeit is bemutatja.
Mindezek persze nem száraz, csupán adatszerű leírások keretében tálalódnak az olvasó elé, mert tolla alatt – a hajdani gyermek mindent megszépítő emlékei között – újra megelevenednek az utcák, a helyek, az emberek, amikor színes, élvezetes történeteibe beleilleszti egy-egy hely, egy-egy esemény, egy-egy mesterség vagy egy-egy ember vagy embertípus már-már költői leírását. Mintha száz évvel ezelőtti levegőt szívna, az akkori utcákon, helyeken, tereken járna, olyan érzése van az olvasónak. És ez nem is kevés.
