Az agresszív vezetést az előzésbe hazardírozva belehajtó, telefonozva vezető nyugati csotrogánnyal, a kétsávos úton a szemből előrontó eltársi autóoszloppal, élén rendőr, végén mentő, középütt sötétített ablakú, kék villogós, fekete luxuskocsikkal. Nem irigylem az utak mentét a kifasírozott állatokkal, a néhány éve betiltott, most újra egymást érő útszéli árusokkal, a száguldó autók közt futkározó kóbor kutyákkal, a parkolókban posztoló kurvákkal, az árok mentén magukon könnyítő átutazókkal. Nem irigylem a félszáz kilométeres autópályát, melyre feltévedni kész véletlen, rajta végigutazni hullámzó élmény, róla lejönni olyan, mint őserdőben iránytű nélkül tájékozódni. Nem irigylem az égi támasz nélkül vezetni kényszerülő sofőröket, akik közlekedési irányító táblák hiányában állandó rögtönzések közepette váltanak irányt. Nem irigylem a legmodernebb technológiával felszerelt nemzetközi repülőteret, ahol a beszállást megelőzően érintőképernyős állómonitoron kell érvényesíteni a jegyet, s ha a gyakori repüléshez szokott utazó a kütyürüvel könnyedén elboldogul, annál értetlenebbül áll a mindenféle adatok bepötyögtetése után a nyomtatás kiírásakor leblokkoló gép előtt, ideig elvár még, hogy hátha, aztán egyre kétségbeesettebben keresne segítséget, de csak azt látja, mellette az idegesen hadaró japán turista s szemből az aranykeretes szemüvege mögött szemöldökét homloka tetejéig felvonó öltönyös úr hasonlóképp tehetetlen, hogy aztán némi utánajárással kiderüljön, semmi vész, csak kifogyott a papír, lehet menni a csomagokat leadni, mert dróton eljutott az információ a megfelelő helyre. Nem irigylem a cuccos repülőtéri önkiszolgálós éttermet, ahol az árak olyanok, mint a földkerekség bármely repterén, de a beszéd nem zsongás, az asztal nem tiszta, és a tálcán hagyott maradékból jóízűen csipeget a takarítónő. Nem irigylek mást, csak hogy süt a nap, és nem tudom, miért, de mégis jó a Kárpátokon innen zuhogó esőben hazafelé tartani.