A látvány elragadóan szép volt, s közöltük is a lapban mint téli hangulati elemet, amelyből, szerencsénkre, az idén bőven volt részünk. Ha a fűtésdíj miatt laposodik is a zsebünk-erszényünk, legalább gyönyörködjük ki magunkat.

Szóval, odavoltam az én ojtozi jégcsapjaimért. Közben Texasban élő hozzátartozóink a kanadai Sziklás-hegységben töltötték az ünnepeket, és sejtettem, hogy a több tucat nyári fotó után a téli Kanada fotói is bekerülnek a fiam elektronikus naplójába. A Calgary fölötti hegyekben, amely egyébként egyik geológiai kutatási területe is, a Johnston Canyon Felső vízesése — Upper Falls — egyszerűen megfagyott, és a sok méter magas ,,jégcsapok" orgonasípok módjára olyan vizuális koncertet vagy inkább jégorgiát rendeznek, amelytől elámul az ember, s a székely azt mondja: ilyen nincs is. Persze, a félszáz kanadai téli képen van két Bucegi-nyi magasságú hegy, hatalmas erdőségek, nagy kiterjedésű, befagyott gleccsertavak, s valahol a képsor közepénél megjelenik egy hatalmas szarvasbika is, amint a majdnem hasig érő hó alól kikaparja a táplálékot.

Szóval, a fenyőfa nagyságú és átmérőjű jégcsapok ott sorjáznak a Johnston Canyon Felső vízesésénél, meghökkentő pompázatosságban, az emberi figurák alatta, vagy éppen amint megmásszák ezeket a jégkolosszusokat, parányi madárnak tűnnek, többször is rájuk csodálkozom, de aztán a néhány méteres, megfagyott ojtozi vízesésre gondolok, a Kalaszlóra, és az alig méteres jégcsapokra az Anselmo fogadó hátsó ereszén, s ezek honi volta miatt átjár valami melegség.

(sylvester)