Végül is csak azt cikkelyezték, amit huszonhárom év alatt elért a magyarság: az alapvető nyelvi jogokat, a nemzeti jelképeink szabad használatát (?), saját döntéshozó és végrehajtó testületek létrehozását identitásunk megőrzését érintő hatáskörökkel. Ez kevés, főként ha nem működik, de jó előre tudtuk: a Szociál-Liberális Szövetség uralta parlament nem lesz bőkezű kisebbségi jogok tekintetében, s elutasít minden olyan kezdeményezést, mely a területi autonómia megteremtésének csíráját tartalmazza. Rá­adásul a régiósítás ugyancsak vitatott terve is helyet kapott a dokumentumban, ami megmaradásunkat veszélyezteti.
A hatalom lendülete mostanra mintha kissé megtört volna. Elbizonytalanodott, s  megrettent a csak harmincszázalékos jelenlétet igénylő népszavazástól, s bár ígér fűt-fát, már legbelsőbb köreiben is kételkednek annak érvényes és eredményes kimenetelében, ráadásul félnek az alkotmánybírósági normakortolltól, s máris vádaskodnak, azt ál­lítván, hogy az alkotmánybírák zöme az ál­lamelnök sugallatára hallgat, akinek – nem titok, nyilatkozott is már erről – ugyancsak visszatetsző a tervezet. Ráadásul a hónap végén Bukarestbe érkeznek a Velencei Bizottság szigorú jogászai, az Európai Parlament szakértői, s kiszivárgott: nem lelkesednek e sebtében összetákolt, de igen alaposan módosított alkotmánytervezetért.
A hazai független jogászok is úgy vélik, az alkotmánymódosítók a fékek és ellensúlyok rendszerének meggyöngítése, a parlament túlhatalmának megteremtése, az alkotmánybíróság feladatkörének megnyirbálása és az államelnök jogkörének megvonása révén magát a demokráciát fenyegetik.
Az alkotmánymódosítás atyja, Crin Antonescu elismerte, hogy az egész cécó nyertese a parlament, mely imigyen megerősíti hatalmát mind a kormánnyal, mind az elnöki hivatallal szemben. De a túlhatalom soha sem veszélytelen: mert kezükben a törvényhozás, s ha azt korlátozás és ellenőrzés nélkül gyakorolhatják, magát a szabadságot veszélyeztetik.
Márpedig abból most sincs túl sok Romániában.