A Mikós Vén Diákok Ba­ráti Társaságának elnöke, Szőts Dániel rubintalál­ko­zóra hív­ta 1943-ban végzett osztály­társait, akik közül a szárazaj­tai Incze Pál, a kovásznai Csorja Ferenc és az illyefalvi származású, Csíkszeredában élő Dénes János jelent meg a szombati ünnepségen, az Ame­rikában élő Havadtőy Sándor pedig filmes üzenetet küldött egy­kori iskolatársainak. A szom­bati kettős ünnepségnek ők voltak a fő­vendégei, de a többstációs emlékezéssorozaton a Szé­kely Mikó Kollé­gium külön­böző korú vén diákjai is szép számban vet­tek részt.
A vártemplomi kopjafasornál Dezső András református lelkipásztor házigazdaként köszöntötte az egy­begyűlteket, Incze Sándor nyugalmazott református es­peres mondta az áhítatot, Szabó Lajos plébános, kanonok megáldotta a jelen­le­vőket, Zelenák József evangélikus püspökhelyettes arra kérte az Urat, tegye mara­dandóvá kezünk munkáját, Kovács István unitárius lelkész pedig azért imádkozott, hogy ez a nap ne csak nosztalgia legyen, hanem megerő­södés, hogy a maiak tovább tudják vinni a lángot.
Antal Árpád polgármester, mikós vén diák hangsúlyozta: „Amit a vártemplom jelent a maga fizikai valóságában, ugyanaz a Székely Mikó Kollégium szellemiekben. A vártemplomot azért építették, hogy nehéz időkben védelmül szolgáljon, a Székely Mikó Kollégiumot pedig nehéz időkben alapították és emelték azért, hogy népünknek lelki eledele legyen, és szellemi táplálékul szolgáljon. (...) A Mikó szellemisége mindig egyenértékű volt a kemény munkával, a közösségért való tenni akarással és a hazaszeretettel.”
Az 1943-ban végzett mikósok közül azok, akiket „a történelmi szél, a világ­huzat szétszórt a nagyvilágban, mára már négy kontinensen nyugszanak, a töb­biek itthoni temetőkben, ma mindannyi­ukkal együtt vagyunk lélekben” – emelte ki Szőts Dániel, aki ennek szellemében – Beke Györgyöt idézve – arra figyelmeztetett: „ez a kopjafasor legyen kötés a jövővel”. A nyolcvannyolc éves mikós vén diák elmondta, az évfolyamok hetvenhét tanúfája mellé a találkozó előtti napon állította a Református Kollégium hét évvel ezelőtt ballagott évfolyama a hetvennyolcadikat, a tizenhét faragó által készített kopjafák tábláin több mint ötszáz diák és kétszáz tanár neve őrzi emléküket, közülük némelyek diákként és pedagógusként is kötődtek a Szé­kely Mikó Kollégiumhoz. A kopjafákat Balázs Antal újította fel az ünnepi alkalomra, aki a múlt őrzőinek nevezte azokat, hangsúlyozva: nemcsak azokra emlékeztetnek, akiknek a nevét a táblákba vésték, hanem a szép és gondtalan diákévekre is.
Gróf Mikó Imre szobránál a Mikós Vén Diákok Baráti Társaságának felkérésére az 1983-ban érettségizett nemzedék nevében szólt az egybe­gyűltekhez Damokos Csaba, aki szerint a mikós szellemnek három összetevője van: a helytállás, a hagyományokból való építkezés és az újra való nyitottság. „Olyan, teljes mértékben transz­szilván ember emléke előtt tisztelgünk, aki akkor cselekedett, amikor mások megtorpantak” – hangsúlyozta Csutak Vilmos szobránál Keresztes László, a Székely Mikó Kollégium Alapítvány titkára, aki szerint a két nagy múltú intézmény (iskola és múzeum) sorsát egyengető egykori igazgató ala­kította ki a Mikó igazi arculatát, majd Czegő Zoltán a helyszínen mondta el Csutak Vilmoshoz írt versét.
Az iskola udvarán folytatott ünnepségen Kondor Ágota iskolaigazgató le­szögezte: „A Székely Mikó Kollégium mindig szimbóluma volt a megmaradásnak. Végvár végvári vitézekkel. Diákjai az elmúlt százötvenhárom év alatt képviselték azt, ami alapítóinak álma, célja volt. És képviselik a mostani diákok is.” Dancs Árpád és Szántó Kinga ve­zényletével fellépett a diákkórus, és a kőtömbös emlékműnél koszorúzott a hetven éve ballagott négy vén diák.
A Református Kollégium konviktusában Csurulya Edit igazgató kö­szöntötte a legidősebb ünnepelteket, a mikós alapítvány pedig díszoklevéllel tüntette ki Szőts Dánielt és három osztálytársát, valamint a torjai származású Vajna Gábor egykori iskolatársuk két, Miskolcról érkezett lányát, akik elhunyt édesapjuk emlékét ekképpen is őrzik.
A kopjafáknál, a szobroknál és az emlékműnél szombaton elhelyezett több mint száz koszorú nemcsak a kegyeleti emlékezés jelképe, hanem az összetartozásé is, mivel az itthoniakon kívül a szélrózsa minden irányából érkezőket is egy táborba sorakoztatta.