Claude, miután hazament a kórházból, írt nekem egy-két levelet, és arra kért: ha még egyszer eszembe jut a neve, keressem fel, mert sokat foglalkoztam vele, és nagyon kedves voltam hozzá. Én nem is sejtettem, hogy ő „szomszédként” értesült a miniszterrel kötött házasságomról, majd a bontóperről is. Nem tudtam, hogy Claude a közelünkben lakott, a Vavin utcában, a Jardin du Lu­xembourg vidékén. Miután elváltam, azon melegében megkeresett telefonon a Szent Antal Kórházban, ahol már privát nővérként dolgoztam, és érdeklődött felőlem. Meséltem, hogy jártam Ausztráliában, ahol nagyon szép minden, csak épp lakni nem tudnék a folya­matos nagy meleg miatt. Említettem munkabalesetemet is. Elmondtam, hogy fél évig az ő kórházi szobatársa, Jean-Pierre Roget felesége voltam...
– Tudok róla! Itt lakott a közelemben! Láttam is jó párszor – mondta. – De kedves Elvira, lenne-e ideje találkozni velem, pél­dául a Jardin du Luxembourgban, hogy élőszóban beszélgessünk, ne telefonon keresztül.
Mit sem sejtve elmentem a parkba „találkára”, hétköznapias öltözetben. Na nem így az ügyvéd úr! Ünnepélyesen felöltözött, régi típusú francia arisztokratának nézett ki, és rendkívül udvariasan, választékos értelmiségi stílusban udvarlásba kezdett.
– Meghívom egy kávéra – mondta.
– Köszönöm, már leszoktam róla – vá­laszoltam –, de önnek sem szabadna...
– Így van, de néha meg-megiszom egy csészével munka közben, sőt, cigarettázom is melléje.
És találkoztunk egyszer, aztán másodszor… tizedszer. Hat hónapon át így kerülgetett, mint macska a kását, s akkor azt mondta:
– Elvira, az lenne a legjobb megoldás, ha jegybe lépnénk.
Ekkor árultam el neki, hogy megpályáztam és megnyertem a munkahelyet Windsor hercegnőjénél, ahol nagyon jól fizetnek, de a szerződés szerint nem lehetek férjnél.
– Sebaj! Akkor maradunk türelemmel a jegyességnél. Én vállalom a fiadat. Nálam nyugodtan ellakhat – mondta Claude (Va­lentin ekkor már kinőtt a gyermekotthonból). – A Stanislas-líceum, ahol tanul, épp a közelemben van. Három gyermekem már kiraj­zott a házból, a negyedik a Sorbonne-ra jár, de külön lakása van, tehát Valentint nem zavarná senki. Aztán őfelsége, a hercegnő sem fog már sokáig élni. (Amikor odakerültem, valóban nyolcvanéves volt.)
Beleegyeztem Claude ajánlatába, mert türelmes volt hozzám, mint két jó barát, megismertük egymást, de csak hat hónap elteltével kerülhettem vele igazi lelki közelségbe. Valentin is megkedvelte őt, annyira, hogy komolyan érdeklődni kezdett a jogtudomány iránt. Én nem akartam ismét bele­ugrani nagyobb elkötelezettségbe, mert hiszen eddig is jó párszor beleszöktem a „kútba”, és jól tudják, mi lett a vége. Magyarán nekem a házasság mint intéz­mény már nem hiányzott.
De térjek vissza az ügyvédemhez! Kilenc évet és nyolc hónapot töltöttünk együtt, még Sepsiszentgyörgyre is hazahoztam egyszer, de házasságot nem köthettünk, mert így szólt a munkavállalási fogadalmam. El voltam viszont jegyezve. Claude öregebb volt, mint én, és teltek az esztendők. Egyszer leutaztunk Bordeaux közelébe egy esküvőre. Jó volt a hangulat, Claude nem részegen, de kissé ittasan azt mondta nekem:
– Nézd, Elvira, három-négy hónap múlva tíz éve annak, hogy várok rád, időközben bele is öregedtem, én már nem is hiszem, hogy te valaha is hozzám akarsz jönni feleségül.
– Claude, te nagyon jól tudod, hogy ki kell várnunk a hercegnőt. De mellesleg fogalmam sincs, hogy a mi életkorunkban és anyagi helyzetünkben mire jó neked ez a hivatalos papírformaság.
– Na ide figyelj! – mondta Claude, miközben megfogott két kézzel, és jól megrázott. – Te nem érted, hogy ha idáig vártam rád, akkor valami mély gondolattal vagyok irántad, és szeretettel? Legyen már vége a jegyességünknek, és esküdjünk meg!
– Claude! Épp most, amikor halálközeli állapotban van, nem hagyhatom cserben a hercegnőt!
– Nézd, Elvira! Én adok neked két hónap határidőt, és ha ezután is nemet mondasz, akkor választanom kell másvalakit. (Más-va-la-kit? Erre akkor nem figyeltem kellőképpen.)
Elkezdődött tehát a „türelmi” időszak. Én rendületlenül jártam munkába, s hát nem telt el sok idő, amikor épp az óraátállítás napján valamivel hamarabb hazatértem. (Claude elfelejthette, hogy változik az időszámítás?) S hát, amikor benyitok, mit látnak szemeim? Claude-ot az irodai titkárnőjével együtt az ágyban találtam.
Hát rendben vagyunk, gondoltam! Te is olyan férfi vagy, hogy nem bírod ki az épp általad szabott határidőt? Ha te két hónapot adtál nekem, akkor vajon mióta csalsz meg engem ezzel a nővel? Na megállj!
Claude vadász volt. Egy puska felakasztva állt az egyik előszobájában. Levettem, és betettem két golyót! Bementem a szobába! Ők mit sem sejtve jóízűen aludtak! Fel­emeltem a puskát – még a szovjetunióbeli időkből értettem a használatához –, és elsü­töttem a fegyvert: Puff! – Puff!
Semmi bajuk nem történt az ijedtségen kívül, mindkét golyó a fejük fölött fúródott a falba, erre gondom volt. Felugráltak riadtan, de leültettem őket az ágy szélére, és azt kérdeztem:
– Most áruljátok el: ti mióta csúfondároskodtok velem?
...És tölteni akartam a harmadik golyót is, de Claude nagy darab ember volt, rám ugrott és kicsavarta kezemből a fegyvert. (Szeren­csénkre, mert meglőhettem volna.)
Már első házasságom óta elvesztettem bizalmamat a férfiakban, de ezzel betelt a pohár. Azt kell mondanom azonban, hogy szolgálatos ördögöm ezúttal a javamra játszott, megmentett a házasságtól, melyben Claude – nem is titkolta – azt akarta, hogy a házamat írassam a nevére. Ezt ő „jogilag” úgy indokolta meg, hogy házasság útján egyesített vagyoni helyzetünkkel jobban jövünk ki... Én erről hallani sem akartam, mert gyermekem jövőjét nem kockáztathattam. Százezer frankom még így is ott volt a széfjében, mert amikor gyengébben ment a praxisa, én támogattam a fennmaradásban. Százezer frankomat a történtek után bizony visszaköveteltem, de nagy hirtelen nem tudta megadni, legalábbis ezzel fizetett ki engem. Közben összepakoltam a dolgaimat, átmentem az én lakásomba Valentinnal együtt, és cseppet sem búslakodtam.
Telt az idő, vártam a pénzemre türelemmel, aztán egyszer meghívtam Claude-ot, hogy segítsen év végi adóbevallásom össze­állításában. Odajött, szépen el is készítette, amire kértem. Megkínáltam whiskyvel, és rákérdeztem:
– Hoztad a tartozásodat?
– Nem hoztam, de majd megadom – mondta. Sejtettem már, hogy ez lesz a válasz.
Nosza, elmentem és vásároltam magamnak egy puskát 1500 frankért. Az idő tájt szigorú feltételek mellett, de lehetett otthon tűzfegyvert tartani, sőt, ha a lakásodba betört valaki, vagy életed veszélybe került, le is lőhetted. Ha az udvarodba merészkedett be a tolvaj, csak a lábát célozhattad, de volt nekem két husky kutyám, ez mindennél nagyobb biztonságot jelentett.
Miután így felfegyverkeztem, ismét megkértem Claude-ot, hogy valami ügyvédi do­logban jöjjön át hozzám. (Ekkor már leplezetlenül együtt élt Simone-nal, a titkár­nővel.) A harmadik emeleten vártam a vendéget. Az ajtóm ott vassal volt biztosítva belülről. Megtörtént az ügyintézés, Claude megitta a whiskyjét, és már indulni készült, amikor rákérdeztem:
– Elhoztad a százezer frankomat, Claude?
– Nem! De senki sem tudja, hogy tartozásom van irántad. Van-e valami bizonylatod róla? He?
Na, ennyi kellett nekem! Betérültem a hálószobába, ahol elő volt készítve négy golyóval a fegyver. Csak az ajtóig mentem előre, bezártam, és kivettem a kulcsot, majd visszatértem puskával a kezemben. Claude zöld lett az ijedtségtől. Mondom neki:
– Vedd fel a telefont, de tüstént, mert a bankodban igenis van pénzed!
– Na ne viccelj!
– Én? Viccelek? (Puff!!! – Puff!!! Egyet a feje mellett jobbról, a másikat balról lőttem.)
– A harmadikat középre célzom! Épp a koponyádba! Te ne gondold, hogy engem átrázol! Felhívod telefonon a titkárnődet, és idehozatod a pénzt! Háromig számolok!
Úgy megijedt Claude, hogy majdnem becsinált a gatyájába. Reszketett a keze, miközben a titkárnőjét hívta:
– Simone, kérlek, szaladj a bankba taxi­val, és hozz százezer frankot erre a címre, de most rögtön, kérlek!
Nem telt bele harminc perc, és ott volt a nagysága. Kinyitottam az ajtót, megszámoltam a pénzt, aztán Claude-ra mutattam:
– Te mész előre! (Hatalmasat rúgtam az ülepébe.)
Aztán a nagyságának is adtam egy jó rúgást a hátsó fertályába.
– Szégyelljétek magatokat mindketten! Téged, Simone az uraddal együtt segítet­telek, amíg meghalt rákban. Ez a hála?
És így váltam el Claude-tól közel tízévi jegyesség után, alig négy hónappal (!) a hercegnő halála előtt. Hosszú ideig csend volt, nem foglalkoztunk egymással. Aztán úgy tizenöt év után szólt a telefon. Simone hangját hallottam a vonal végén:
– Elvira, szépen kérlek, segíts! Claude nagyon beteg, segíts rajta.
– Én nem vagyok médicine de garde (szolgálatos orvos) – válaszoltam.
Azután hallottam, hogy megoperálták prosztatarákkal, három évvel később meg­operálták egyéb rákkal. Ekkor egy váratlan pillanatban Claude keresett meg telefonon.
– Elvira, férjhez mentél-e időközben?
– Nem! De miért kérdezed?
– Azért, mert megfogadtam, hogy addig én sem veszem feleségül Simone-t.
Aztán 1989. után, amikor úgy hozta a sors, hogy ötödször is férjhez mentem, felhívtam Claude Lesueurt:
– Nősülj meg Claude, itt az ideje – mondtam.
Két hónapra rá össze is házasodott a titkárnőjével, de szegénynek már nem volt sok öröme az életben, a rákbetegség elhatalmasodott benne. Megkért, látogassam meg a lakásán, mert bocsánatot akar kérni, addig nem tud meghalni. El is mentem hozzájuk. Claude akkor nyolcvankét éves lehetett, levágták az egyik lábát, és végül tovább darabolták, amíg meghalt.
Utólag átgondolva a történteket úgy érzem: ha úgy sikerül, hogy férjhez megyek hozzá, bizony bezáródtam volna melléje, mert nem hagytam volna cserben a betegségében, az biztos. De a lényeg, hogy nekem egyvalami sehogy sem sikerült az életben. A férfiakhoz soha sem volt szerencsém. Miért? Megtörténhet, hogy az én hibámból, mert erősebb természetű voltam, vagy amiatt, hogy egyszerűen nem engedtem magam a lábuk alá gyűrni, vagy talán amiatt, mert nekem is volt valami a fejemben. Nem magas­iskolák, hanem az élet egyeteme, amit én mindennap jártam, amióta megszülettem.

(folytatjuk)