Pajti nagyon mozgékony és kíváncsi kiskutya volt. Látni akarta, hogy mi lapul a mohos kő alatt, tudni akarta, hogy mit ír a friss újság, és két lábra állva még a vizesvödörbe is belekukucskált.
Mikor nagyobb kutya lett, naphosszat az utcát leste a kerítés résén át. A kaput csukva tartották, ám Pajti rájött, hogy ha kitartóan ugrál, akkor előbb-utóbb ki tudja nyitni a kilincset a mancsával. Addig-addig próbálkozott, míg a kapu kitárult, és ő az utcára osonhatott.
Mohón megszaglászta a templom meg a paplak falát, szemrevette a platánfák törzsét, megvizsgálta a parkoló autók kerekét.
– Ojjé, a nemjója! Ez az én gazdám autója! – dobbant nagyot a szíve egy kék autó mellett. Menten odaheveredett az autó oldalához. Elhatározta, hogy bárkivel szemben megvédi. Abban a pillanatban két idegen, nagy kutya fordult be az utcasarkon. Barátságtalanul vi­csorogtak Pajtira.
– Ojjé, ez nem lagzi, fussunk komám, Pajti! – pattant fel Pajti, és villámgyorsan beporzott a paplak kapuján. A két kutya csak a hűlt helyét szaglászhatta.
Egy alkalommal vendégek érkeztek a pap­lakba. Pajti különösen megkedvelt egy Orsi nevű kislányt, aki egész este Pajtikámnak szólította őt, és a viszketős hátát vakargatta. Mikor a vendégek szedelőzködni kezdtek, Pajti Orsihoz szegődött, és udvariasan hazáig kísérte. Megvárta, míg Orsi becsukta a nagy­kaput, csak aztán indult visszafelé. Már majd­nem a paplakhoz ért, mikor az utca végében feltűnt a két vicsorgó kutya. Még barátságtalanabbnak és még nagyobbnak tűntek, mint először.
– Ojjé, ez nem lagzi, fussunk komám, Pajti! – lódult Pajti kutya, és hazáig meg sem állt. A két kutya hiába rohant utána.
Néhány nap múlva Pajti elhatározta, hogy meglátogatja Orsit. Gyakorlottan kinyitotta a kaput, és elindult az ismerős ház felé.
Orsinak csak a nagymamája volt otthon. Éppen ebédet főzött.
– Teremtőm, a tiszteletesék kutyája! – csapta össze a kezét, mikor meglátta Pajtit. – Mit keresel te nálunk?
Pajti válasz helyett besétált a konyhába.
– Orsikát keresed? – hüledezett a nagymama. – Ő most iskolában van!
– Iskolában?... Vajon melyik szobában van az az iskola? – szaglászott Pajti, és körbekeresgélte az egész lakást. Orsit meg az iskolát sehol sem találta.
– Orsi nincs itthon, kutyuskám! Nincs itt­hon! – tipegett utána a nagymama.
Pajti erre leült a konyhakőre. Jólnevelten üldögélt egy kicsit, aztán vakkantott valami köszönésfélét, és kikocogott. A nagymama hitetlenkedve nézett utána.
Pajti hazafelé vette az irányt. Ám alig tett néhány lépést, ismerős szag ütötte meg az orrát.
– Ez Orsi szaga! Orsié!
S valóban, a túloldalon ott jött Orsi, a tízóraija maradékát majszolgatva. – Pajtikám! – kiáltotta, és nagyot szökkent Pajti felé.
A háta mögött abban a pillanatban meg­jelent a két nagy kutya.
Pajti valami olyat érzett, hogy: „Ojjé, ez nem lagzi, fussunk komám, Pajti!” – ám a lába mégsem a paplak irányába, hanem egye­nesen Orsihoz  vitte.
A két kutya vicsorogva kapkodott Orsi felé. Orsi rémülten állt, moccanni sem mert. Pajti érez­te, hogy a két kutya erősebb nála, elővette hát az eszét. Egyetlen ugrással kikapta Orsi kezéből a sajtoszsemlét, és odapenderítette a kutyák elé. Azok mohón rávetették magukat a koncra.
– Inkább adni, mintsem kapni, tűnjünk innen komám, Pajti! – bökött nagyot Orsi lábán Pajti, s futottak hazáig, mint a fergeteg.
Miért, miért nem, a két félelmetes kutya nem mutatkozott többé a kisvárosban. Talán megérezték, hogy Pajtiban olyan furfangos ellenfélre akadtak, aki kettőjükkel is elbánik.
Pajti hűséges, nagy kutya lett, és még ma is a paplakban él. Ha arra jártok, szólítsátok úgy, hogy Pajtikám, és vakargassátok meg a visz­ke­tős hátát, mert azt még mindig nagyon szereti!