És kint mi vár rád

2013. június 29., szombat, Színház az egész világ

– Mik voltak a legintenzívebb félelmeid a diktatúra idején?
– Hogy emberi méltóságom utolsó dekáitól is megfosztanak... Rám szállnak, bekerítenek, megzsarolnak a csigagerincűek – engem, aki nekik soha, de rájuk mindig szerettem volna köpni. Rettegtem a fizikai bántástól, tudtam, képtelen lennék elviselni.

De inkább talán attól féltem, hogy könnyen provokálható tehe­tetlenségemben valami visszafordít­hatatlan őrültségbe hajtanak. Miként az szinte meg is esett, a szeku fize­tett külső mun­katársa agresszív provokációjának köszönhetően. Álltam vele szemben (nevét so­sem felejtem), az esőkö­penyem alatt hatalmas kést szorongattam, s éreztem, hogy bármelyik pillanatban böllérré változhatok. Hir­telen pályamódosításomban cimborám parancs­szava fékezett meg. Ez volt az elvtársak aljas módszere: minél mélyebbre süllyeszteni az embert, minél jobban megalázni, hogy aztán annál kiszolgáltatottabb, annál manipulálhatóbb legyen.
– Vezetőségi tagja vagy az Europa Clubnak...
– A klub a nagy idegenben menedéket nyújtott, fellépési lehetőséget kínált – élet­mentő volt a valahova tartozás, az anyanyelvi közegben forgolódás. Itt kinn döbbentem rá, mennyire közösségi emberré tett a színház. Kerestem hát a fórumot, melyen szólhatnék kizsigereltségünkről, fajüldözöttsé­günkről, lidérces álmainkról – az otthoni állapotokról. Memorandumot írtam, az osztrák rádióban elsőként számoltam be részletesen az Arany­korszak népboldogításáról, forgolódtam a Szabad Európa Rádió szerkesztőségében, nyílt téren, fáklyafényben fújtam a mikrofonba az Egy mondat a zsarnokságrólt… de talán az Europa Clubban tudtam a legtöbbet elmondani üldöztetésünkről. Idővel aztán bekerültem a vezetőségbe, s legfőbb törekvésem erdélyi művészek, politikusok meghívása-felléptetése lett. Újabban évkönyvet szerkesztek az elhangzó előadásokból.
– Szerkesztőségi tagja vagy a Bécsi Naplónak...
– Egy ideig én voltam a szedője, majd „ postása”. Aztán bevettek a szerkesztőségbe. Itt is az erdélyieket protezsálom. Mivel túl „ko­moly” újság, házi használatra összehoztam egy (bor)humoros lapot Szürkebarát címmel. Ugyanis gazda lettem az óhaza kies dűlőjé­ben, magam művelem meg szőlőmet hétvégeken, magam szüretelek, többedmagammal iszom a pompás nedűt; szerencsére olyan sok barátom van, hogy a két szomszéd is nekem termel.
– Politikai szatírákat írsz. Lett belőlük két kötet...
– Bőven volt és van élményanyagom, sajnos. A mérhetetlen ostobaság, a bunkó gőg, a gazember szemfényvesztés, a fröcsögő sovinizmus, ami a világ legcsodálatosabb hazácskájának kikiáltott szemétdombon tovább folyik, kimeríthetetlen forrást biztosít. Így hát a Dákok a nyitott égbolton, az Öntudat és facke után írom Az elvtárs nem vész el című neobalkáni helyzetjelentést.
– Elő is adod ezeket a szövegeidet?
– Persze. A Kárpátok Bölénye még javában üzekedett, amikor a klubban kitereget­tem a kommunista szennyest. A decemberi (vissza)fordulat aztán lehetővé tette, hogy Erdélybe is beugorjam. Sepsiszentgyörgyön és Marosvásárhelyen (pontosan a márciusi pogrom első évfordulóján) író(?)-olvasó találkozó keretében „viseltem ki magam”. Tavaly Kézdivásárhelyen, Szentgyörgyön, Vásárhelyen léptem fel két kollégám besegítésével, a román Szabad Európa Rádió szerint nemzetgyalázó bűnében kéjelegve.
– Játszottál színpadon eljöveteled óta?
– Hat év „nyugati tanulmányidő” után több hónapra hazamentem, és Nemes Le­ventével felújítottuk-átrendeztük az Emig­ránsokat. Ezzel is bejártuk a Monarchiát: Szentgyörgy, Kisvárda, Bécs, Grác, Inns­bruck.
– Milyen a kapcsolatod egykori kollégáiddal?
– Kitűnő. Mind a hat társulattal. Mostaná­ban többet találkozom velük, mint otthoni korszakomban. Szeretem őket. Vajon azért, mert nem vagyok köztük? Ők is szeretnek engem. Vajon ugyanezért? (A főiskolától egy­szerűen imádatot várok: nekünk, menekült színészeknek köszönhetik, hogy egyáltalán áll még az intézet. Mert ha mind otthon maradunk...) Magyarországi vendégszerepléseiken igyekszem megjelenni, erdélyi körútjaimon beugrom egy-egy előadásra, vagy legalább röpke, boros pletykapartira, most drukkoltam és koccintottam végig a Határon Túli Magyar Színházak Fesztiválját (Kisvárda)... De mindennél lényegesebb: Az utóbbi három esztendő alatt a marosvásárhelyiekkel három, a szatmárnémetiekkel, a nagyváradiakkal és a szentgyörgyiekkel két-két alkalommal, egyéni előadókkal vagy tucatszor sikerült betörnöm Bécsbe. Azon spekulálok, miként lehetne rendszeresíteni ezeket a labancföldi portyákat.
– Szerinted milyen a jelenlegi hazai ma­gyar színjátszás?
– Jaj, ezt a kérdést megspórolhattad volna! Röviden: amilyen lehet. Vagyis esetleges. Kevés a színész, kevés a rendező, egyre ke­vesebb a néző... A II. Sírásó Hamletet, a Dajka Júliát játszik... A társulatok Godot-ra várnak... a főiskola irányából. Reméljük – kivételesen – mindenüvé megérkezik.
– Mire jó a jelen kötet? Emlékezni? Összefog? Közös krónikát írtok?
– Lehet, hogy semmire, nem tudom. Megeshetik, hogy csak nekem kell. (De már az is egy vevő.) Hogy van-e dokumen­tumértéke, hogy mond-e valamit erről a nemzedékről, az erdélyi magyar színjátszás utóbbi évtizedeiről – majd eldől.
– Hogyha a „szentgyörgyi színpadot” kihúzzák alólad, alólunk, befogadó hazánk idegenként kezel, s Magyarországon sem érez­nénk magunkat otthon, akkor meg mire fel...?
– Mi már otthon sem éreznénk magunkat otthon, itt idegenek vagyunk, Magyaror­szágon meg románok. Hogy mégis mire fel? Én ehhez a csapathoz tartozom, már nem tudok, és nem is akarok más lenni, mint aki voltam. Hiába menekül az ember Afrikába, gyönyörűen lebarnulhat ugyan, de négerré nem lehet soha.
– Nem furcsa, hogy míg Ceauşescu élt, puszta jelenlétével is célt meg értelmet adott életünknek: át akartuk menteni magunkat egy feltételezett jobb világba...?
– A jobb világ valóság. Amikor lötyögök Velencében, nyaralok Mallorcán, amikor meg sem állok a határátkelőkön – szabad vagyok. Amikor nem érdekel, hogy melyik politikus mit blöfföl, amikor azt mondom és írom, amit akarok – szabad vagyok. Amikor azt eszem és iszom, amire kedvem szottyan, azzal állok szóba, akivel tetszik, és olyan nyelven, ami­lyenen épp méltóztatom – szabad vagyok. Igaz, amikor az otthonra, szüleimre, a színpad­ra gondolok – szakadok meg. Én mindenképpen átmentettem magam, az öngyilkosság leg­életképesebb formáját választva. Az idegeim hozzávetőlegesen rendbe jöttek, szédülé­ses rosszulléteim kimaradtak. Bal szememből a foltok eltűntek, (enyhe) üldözési mániám odalett, ostoba indulataim szelídültek, állandó görcsös éhségérzetem feloldódott... Az őrület az, hogy a múlt egyre szépül, az ember mindinkább csak arra emlékszik, ami kellemes volt, néha már olyasmiken nosztalgiázik, amikért valaha káromkodott, sziszegett. Ró­zsaszínesedik az egész otthoni (fiatalkori) éle­tünk, olykor már-már a nyomorra, a fájdalomra, a rabságra is vágyunk, mert az legalább a mienk volt... Meglehet, hogy e tekintetben érzékenyebb vagyok másoknál, mert vén fej­jel nem értek semmihez (amuzikális a kezem), tanulni pedig… Így aztán olyan alkatrésznek érzem magam, melyet már nem lehet átszerelni egy másik motorba, mert hozzákopott-formálódott a régi szerkezethez.
– Egyáltalán miből élsz tulajdonképpen?
– Ja, az „osztályharcban vasba öltözött”-en nagyon előrehaladtam: éjszakai portás vagyok egy előkelő szállóban. A munkahely olyan, mint a feleség: abból és azzal él az ember. A hobbi a szerető: lehetővé teszi az előbbi elviselését. A kettő otthon még egybeesett. Itt kettős életet élek.
– Miért nem álltál meg Magyaror­szágon?
– Mert akkor (88-ban) még nem lehetett, de főleg azért, mert a szocializmusnak még az árnyékától is izzadtam. Meg aztán van egy olyan, hogy ahonnan én a lábam kite­szem, oda rögtön betolakodnak a románok; elvégeztem a főiskolát, a következő tanév már két tagozattal indult; Szentgyörgyről eljöttem augusztusban, márciusban a „testvérek” már ott voltak a színházban... Na, most próbáld elképzelni: kikötök Magyar­országon, aztán valamiért tovább kény­szerülök...

Kérdezett: Gergely Tamás

(1994) 
 

Hozzászólások
Szavazás
Mi a véleménye arról, hogy Sepsiszentgyörgyön a járványügyi vörös forgatókönyv lépett életbe?









eredmények
szavazatok száma 703
szavazógép
2013-06-29: Színház az egész világ - Bogdán László:

Olvasólámpa: Színészek, közelről (Székely Szabó Zoltán új könyve)

Elöljáróban annyit, hogy a romániai ma­gyar színházak története feldolgozatlan. Az utóbbi időben ugyan több beszélgető-könyv is megjelent rendezőkkel, színészekkel, hogy hirtelen csak a Tompa Gábor, a Kovács Levente vagy a Balázs Éva interjúköteteket említsük, s a Polis Könyvkiadó sorozatban adja ki nagy színészeink kis monográfiáit!
2013-06-29: Irodalom - Albert Ernő:

Megjelent a VADRÓZSÁK második kötete (A százötven évig készült kiadvány)

Háromszéken, Erdővidéken mindig tisztelettel emlékeznek Kriza János munkásságára, a nagyajtai emlékházban őrzik a személyéhez kötődő tárgyakat, művei és a róla szóló írások jelentős részét, emlékeznek születésének, halálának évfordulójára, mellszobrot állítottak neki a község központjában.