Sepsiszentgyörgy zenei nagyváros, nem csak annak okán, hogy az itteni együttesek, kórusok, egyéni előadók száma a város méretéhez, lakosságához képest a megszokottnál nagyobb, művészetük színvonalasabb, hanem évente több tucat olyan neves muzsikus fordul meg Háromszék szívében, akit a világszínpadokon is ismernek, elismernek. Közéjük tartoznak a dzsessztáborok visszatérő tanárai is, akik közül többen egyéni mesterkurzust is tartottak már Sepsiszentgyörgyön, együttesükkel többször is felléptek itt.
A múlt heti VII. Dzsessz- és Improvizációs Tábor két oktatójával. Juhász Gábor Aegon-, Gramofon- és Artisjus-díjas magyarországi dzsesszgitárossal és Márkus Tibor dzsesszzongorista egyetemi tanárral a dzsesszről beszélgettünk.
– Mint minden zenei műfajnak, a dzsessznek is vannak szabályai, mégis azt a hatást kelti, mintha szabadon, szigorú kötöttségek nélkül, csupán bizonyos laza alapelvek szerint működne. Ilyen megközelítésben meddig tart a dzsessz, a dzsesszzenész szabadsága?
Juhász Gábor: A dzsessz korunk hangszeres önkifejezési formája, de természetesen igaz ez az énekre is. A dzsessznek afroamerikai gyökerei vannak, jellemzően feketék kezdték el. Ez a műfaj már kialakulásakor egy fúzió volt, különböző kultúrák találkozása által jött létre, és ebből egy új nyelvtan alakult ki. Ez nem áll távol az európai klasszikus zene nyelvtanától, nem teljesen független tőle, de egy kicsikét más irányt vett. Egész picit másak a harmóniák, az akkordok, egy kicsit más típusúak a dallamok, és a ritmika is más irányt vett. Ezek megtanulható nyelvtani szabályok, és minél jobb egy zenész, annál bonyolultabb szabályokat tud értelmezni és alkalmazni. Ezt a tanulási folyamatot ahhoz hasonlítanám, mint amikor egy kezdő költő verstant tanul. Nem feltétlenül a tartalmat kell megtanulni, hanem a formát, és aztán a forma tartalomra fog találni, ha az emberben megvan a kifejező- készség.
– Ezek a szigorú szabályok nincsenek ellentmondásban a dzsesszben lévő improvizációs lehetőséggel, szabadsággal?
– Nagyon szeretem a szabadságot, de az ember csak akkor lehet igazán szabad, ha ismeri a szabályokat, a saját kereteit. A műfaji szabályok a dzsesszben is megvannak, a dzsessz bizonyos nyelvtani elemei bonyolultak, de egészében nem annyira összetett, ezért meg lehet tanulni, tanítani.
– A dzsessz sokféle műfajt képes magába fogadni, így a népzenét is, mégis az etnodzsessz kapcsán felmerül a kérdés: ebben az esetben a dzsessz táplálkozik a népzenéből, vagy a kettő fúziójából született egy új műfaj?
– Valamiért úgy alakult ki, hogy a nyugati világban a klasszikus zene nagyon erősen a régen megírt dolgok interpretálására szakosodott, van benne kreativitás, ez jellemző a kortárs zenére, de ez szűkebb mezsgye. A népzene pedig a hagyományok őrzője. Ehhez képest az etnodzsessz tulajdonképpen új, ráadásul egy világszerte előforduló új műfaj. Amerikában az afrikai eredettel találkoztak, Skandináviában sok skandináv zenei elemet építettek a dzsesszbe, indiai, sőt, arab zene is bekerült. A magyar népzene és a dzsessz közötti kapcsolat is régi, gondoljunk a néhány éve elhunyt Szabados Györgyre, az etnodzsesszt magas szinten művelő Dresch Mihályra és másokra. A dzsessz eredendően népi gyökerű, és eredendően van benne valami képesség arra, hogy fuzionáljon más zenei műfajokkal, a népzene pedig nagyon tiszta, nagyon gyönyörű táptalaj, amiből lehet építkezni. Bartók Béla is találkozott a népzenével, és annak idején Sztravinszkij is a saját népzenéjével, tehát nem példátlan jelenség ez.
– Van-e dzsesszmuzsikusi magatartás?
– Dzsesszt zenélni csak közösen lehet, mert kommunikáción alapszik. Az együtt zenélőknek bízniuk kell egymásban, mert ha az egyik nem abban a tempóban játszik, vagy nem akkor játssza azt, amire a másik számít, akkor összedől az egész. Ez csapatmunka.
A zene mint öröm
Gonda János neves magyarországi dzsesszzongorista egy alkalommal azt mondta Márkus Tiborról, örömszerző muzsikus. Márkus lapunknak erről úgy nyilatkozott, hogy Gonda János, aki tanára, mestere volt, „valószínűleg úgy értette, ha az ember megtalálja a saját maga kifejezésmódját, akkor boldog tud lenni. Én a dzsesszben találtam meg, a dzsesszen belül a saját kompozícióimban. Maga a dzsessz olyan műfaj, amiben az ember ki tudja fejezni magát, hiszen közismert, hogy nagyon nagy szabadsága van ennek a zenei műfajnak, és ha az ember megtanulja a zenei nyelvet, akkor saját belső világát el tudja vele mondani. A zene pedig örömszerzés abból a szempontból is, ha valakiknek ezt át tudjuk adni, akkor remélhetőleg az illető is, legalább egy időre, amíg hallgatja a zenét, boldog ember lesz.”
– A zeneelméletről azt gondolná az ember, hogy örök érvényű, időnként nem kell felfrissíteni, újraírni. Márkus Tibor mégis ezt tette, megírta A jazz elmélete című könyvet.
Márkus Tibor: Magyarországon nyolc évvel ezelőtt jelent meg Gonda János munkája, most már időszerű volt, hogy kiadjunk egy újat. Az elmélet ugyanarra az alapra épül, de annyiban változik, mint maga a zenei környezet. A dzsesszről közismert, hogy minden zenei műfajt képes befogadni és a saját nyelvezetére fordítani. Az elméletnek is követnie kell ezeket a változásokat.
– Ez azt jelenti, hogy a különböző korok más és más kihívásait követi a dzsessz is?
– Úgy látom, hogy ez a kihívás jelenleg a zenében szerencsés folyamat, hiszen egyre inkább elmosódnak a műfaji határok. Egyre inkább hatnak az egyes műfajok egymásra. A klasszikus zene a dzsesszre, a dzsessz a klasszikus zenére, a rockzenére és a rock a dzsesszre, s a népzenének is hatása van a dzsesszre.
– Miért pozitív, ha összemosódnak a műfajok?
– Azért, mert új zenei műfajok születnek. Mondhatnánk azt Bartók Béla szavával, hogy csak tiszta forrásból, hagyjuk úgy a különböző műfajokat, ahogy vannak, ne szennyezzük be, de szintén Bartók kapcsán az is elmondható, az ő zeneszerzői munkásságában jelentős a népzenei hatás, a klasszikus zene nyelvére fordítva új nyelvet teremtett. Tehát megmaradnak a tiszta műfajok, és újak is jönnek létre, ezáltal a zene gazdagodik.
