Kétszáztizenöt éves a Marseillaise

Bár címe a dél-franciaországi kikötővárosra utal, a himnusz Strasbourgban született a forradalom lázas időszakában. 1792 tavaszán a francia Nemzetgyűlés hadat üzent Ausztriának és Poroszországnak, s mindenki tudta, hogy a következő háború első ütközeteit Elzászban vívják majd meg. Április 24-én a város polgármestere, Dietrich báró parancsba adta a garnizon egyik mérnökkari századosának, a költői vénájáról és amatőr hegedűsként elhíresült Claude-Joseph Rouget de Lisle-nek (aki egyébként sem igazi nemes, sem republikánus nem volt), hogy írjon indulót a harcba induló sereg számára. Rouget a bankett utáni felfokozott hangulatban még azon az éjszakán papírra vetette a zenét és a szöveget. Alkotása, amelynek a kevéssé frappáns Harci himnusz Luckner marsall tiszteletére címet adta, a polgármester szalonjában csendült fel először. (A bajor származású Lückner ekkor a rajnai hadsereg parancsnoka, így Rouget felettese volt.) A város jegyzője sírva fakadt a lelkesedéstől, a fiatalok kalapjukat lengetve kiáltozták: Éljen Franciaország!

A mű nyomtatásban is megjelent, immár A rajnai hadsereg harci dala címmel, de az egymást követő hazafias dalok áradatában kis híján a feledés homályába merült. Nyár elején azonban a Marseille-ben toborzó Francois Mireur tábornok újfent kinyomtatta A határ menti hadseregek harci dala címmel. Egy bankett végén elénekelték, s a helyi önkénteseknek annyira megtetszett, hogy indulójuknak tették meg. Akkor is ezt harsogták hatalmas lelkesedéssel, amikor július 30-án bevonultak Párizsba; a futótűzként terjedő dalt a nép róluk nevezte el La Marseillaise-nek.

A szerző neve ismeretlen maradt: Rouget a köztársaságra nem esküdött fel, így letartóztatták, és kis híján kivégezték, további művei meg sem jelentek, csak utolsó éveiben kapott csekélyke állami nyugdíjat. 1836-ban halt meg, hamvai 1915 óta pihennek az Invalidusok dómjában, a francia nemzet legnagyobbjai között.

Alkotása önálló életre kelt, a Köztársaság III. évében, messidor 26-án (1795. július 14-én) nemzeti dallá nyilvánították, de már a konzulátus idején betiltották, s e hagyomány folytatódott mindkét Napóleon császársága és a Bourbonok idején is. A nép körében azonban megőrizte népszerűségét, így hiába születtek a Marseillaise-t feledtetni akaró ,,hivatalos" himnuszok. Énekelték az 1830-as forradalom alatt (ekkor hangszerelte újra Hector Berlioz), 1848-ban és 1870-ben a Párizsi Kommün idején. Hivatalosan csak 1879-ben nyilvánították Franciaország nemzeti himnuszává, és 1958 óta szerepel az alkotmányban. Jellemző, hogy a második világháború alatt a vichy bábállam és a Szabad Franciaország csak abban értett egyet, hogy mindkettő ezt tekintette himnuszának.

A Marseillaise szövegét sokat bírálták úgymond kegyetlensége és vérszomja miatt, de a franciák egy vonásnyit sem hajlandóak változtatni rajta. Giscard d’Estaing elnök 1974-ben megpróbálta ,,a nagyobb méltóság" érdekében lelassítani tempóját, de a módosítás akkora vihart kavart, hogy hamarosan visszatértek a ,,hagyományos", Berlioz-féle változathoz. A Marseillaise eredeti szövege hét versszakból áll, de közmegegyezés szerint hivatalos alkalmakkor csak az első versszakot és a refrént éneklik — következményként a franciák többsége is csak eddig ismeri himnuszát.

A Marseillaise több mint kétszáz éve a forradalmi mozgalmak himnusza is. Kevéssé ismert, hogy Eugene Pottier 1870-ben a Marseillaise dallamára írta az Internacionálé szövegét (ezt énekelték a Párizsi Kommün alatt), a ma ismert dallam csak 1888-ban született meg. 1917-ben, a cárizmus bukása után Oroszországban tényleges himnuszként használták, de rövid idő alatt kiszorította az Internacionálé. (Igaz, az orosz szöveg — hagyjuk el a régi világot — alapvetően különbözött az eredetitől.)

A Marseillaise vitathatatlanul a legismertebb himnusz, amelyet számtalanszor idéznek: Robert Schumann A két gránátos című dalának végébe fonta a Marseillaise-t, Csajkovszkij 1812 című nyitányában ezzel jellemezte az Oroszországra támadó franciákat. Offenbach Orfeusz az alvilágban című operettjében az első taktusokkal jellemzi a lázongó isteneket, s a Casablanca című filmben a francia ellenállók a Marseillaise hangjaival fojtják bele a szót az éneklő náci katonákba.

A Marseillaise első fordítása Verseghy Ferenc nevéhez fűződik — az 1794-es Marsziliai ének a következő évben vádpontként szerepelt a költő ellen indított perben. Magyarra azóta is számosan ültették át, egyebek között Hajnóczy és Szász Károly is, a legelterjedtebb és a köztudatban meggyökeresedett fordítást (Előre ország népe, harcra) Jankovich Ferenc készítette.