Ha valaki egy kicsit is jártas Kézdivásárhely sportéletében, tudja, hogy a tavaly 100. évfordulóját ünneplő KSE a valóságban alig 42–43 évet működött. Az igaz, hogy 1912-ben alakult, és az is, hogy a háború kezdetéig fennmaradt emlékek igazolják a sportegyesület jó működését. Főleg a városi könyvtárban és a Céh­történeti Múzeumban őrzött, a hajdani Székely Újság hasábjain megjelent cikkek igazolják a KSE létjogosultságát. Aztán a második világháború kezdetétől keveset hallani a KSE-ről, egészen 1990-ig. Akkor szervezik újjá, elnöke Téglás Lajos, de hivatalosan nem jegyeztették be. Aztán 1992-ben ismét újjáalakul (elnöke dr. Boga Olivér), de még mindig nincs hivatalos bejegyzési irata az egyesületnek. 2001-ben Csatlós Mihály Levente kerül a KSE elnöki székébe, és 2001. február 26-án közjegyzői irodában megszületnek a hivatalos bejegyzési iratok. Tehát ha összeadjuk a 2001 és 2013 közötti és a második világháború előtti időszakot, a KSE összesen 42–43 évet működött ezen a néven. A kézdivásárhelyi nagy sportsikerek túlnyomó többsége nem KSE-színekben született. Példa erre az atlétika: igaz, hogy a második világháború kezdetéig volt atlétika-szakosztálya a KSE-nek, de Kalith Attila atlétikaiskolájának kimagasló eredményeit a Traktor SE színeiben érte el, majd később, 1978-tól Amidex néven folytatta sikersorozatát. 1944 után több sportegyesülete is volt a városnak, például a KMSE (Kézdivá­sárhelyi Munkás Sport Egyesület), a Fortuna, a Fások, a Mobila, a Spartac, a Traktor, az Amidex, a Haladás, az Akarat, a Vasas, a Fortyogó FC stb., és volt időszak, amikor a jégkorongcsapat EL-CO néven szerepelt, a női kézilabda a készruhagyár nevét (Konfekció) viselte, a KSE aranykorában (1912–1940) működött a Merkur, valamint a Gábor Áron Sport Egyesület is.
A lényeg: a fotón látható, „kézdivásárhelyi sportolóknak” állított emléklapon szerepel a város címere, valami krikszkrakszok és a KSE címere. Mindez a KSE kék-fehér színeiben. A fent leírtak alapján feltehetjük a következő kérdéseket: ha Kézdivásárhely sportolóinak készült ez az emléklap, akkor miért szerepel rajta a KSE címere, és miért csak a KSE színei tűnnek fel az emléklapon? Talán a KSE-n kívül nem volt sportélet Kézdin? Talán aki nem KSE-színekben sportolt, az nem érdemel megemlékezést? Ha már elkészült ez az emléklap, hát csak ennyit érdemelnek azok, akik úgy öregbítették a város hírnevét, hogy általuk vált ismertté Kézdivásárhely a sportvilágban? A 30x60cm-es, kék alap­ra ráfestett valamiknél csak többet érnek a város egykori és jelenlegi sportolói. Még akkor is, ha jelen pillanatban a szürkeség homályától nem nagyon látni a kézdivásárhelyi sportsikereket.
Nem az emléklappal kapcsolatos ugyan, de megkérdezhetem: a min­den évben megrendezendő KSE-napokat miért nem le­het Kézdivásárhelyi Sport­napoknak nevezni? Mert ezeken nemcsak a KSE színeiben leigazolt versenyzők vesznek részt, hanem más kézdivásárhelyi sportegyesületek is... Vé­gignézve az egészet: túlságosan el-KSE-zik a város sportéletét, holott az évek hosszú során bebizonyosodott, hogy minél több sportegyesület létezett egy településen, annál gazdagabb volt a sportélete. A „patinás” meg a „nagy múltú” kifejezések kissé eltúlzottak a KSE-re nézve, az igazi nagy kézdivásárhelyi sportsikerek többsége nem KSE-színekben született, az atlétika a Traktor és az Amidex név alatt ért el sikereket, a focit a Fások és a Vasas neve fémjelezte, az asztaliteniszezők a Traktor, az Akarat és a Haladás színeit viselték, a tekézők az Akaratét és így tovább.
Egy korszerű sportcsarnokkal, stadionnal, egy félig kész jégpályával rendelkező város sportbeli eredményeinek legalább azon a színvonalon kellene mozogniuk, mint ahogy a nagy elődök ránk hagyták. Pedig az atléták akkortájt, öltöző hiányában, edzés előtt a stadion kertjére akasztották ruhájukat, a focisták a derékig érő sárban dagasztottak a focipályán, mert nem volt gyepszőnyeg, a jégkorongozók a Józsiás parkban várták a hideget, mert hanem nem volt lehetőség edzeni, játszani, a röplabdások egy szelet zsíros kenyérrel vágtak neki útjuknak, akárcsak az asztaliteniszezők, a birkózók, a tekések... És tették mindezt Kézdivásárhelyért. Azért a városért, amely ma nem képes méltó emléket állítani sportolóinak! Szomorú, elkeserítő.
Ifj. Demkó Sándor